Aki akarja, meghallja, hogy nagyjából annyi fa elültetésére lenne szükség a túléléshez, ahányan vagyunk. Hogy miért pont ez húzhat ki minket a slamasztikából? Árnyék, vízvisszatartás, a szén-dioxid és egyéb légszennyezés megkötése, menedék az állatoknak ebben a kihalási folyamatban, amiben vagyunk: ezt minden fa tudja, és erre van most a legnagyobb szükségünk.

Vannak itt ezek a faültetők, akik pont arra szánták el magukat, hogy hazánkban teljesítsék e célt. Hogy szemétügyileg milyen költségei vannak egy faültetésnek, arról már írtunk, és ezt viccesen úgy is összegezhetnénk, hogy könnyen a tízmillió sárga dréncső-darab országává is válhatunk. Mindenféle módon próbáljuk garantálni, hogy az elültetett fák túlélik az első pár évet, ami a jelenlegi esőviszonyok fényében eléggé kétséges. Ezeket a fákat tehát nem csupán elültetni kell, de locsolni is, évekig.

Ehhez szükséges tehát rengeteg munka, plusz egy dréncső-darab, három (egyforma) karó és a kicsi tábla, ami annak a jele, hogy ez egy „jóváhagyott” fa: amit ugyanis nem hagytak jóvá, azt irtjuk továbbra is foggal-körömmel. Miközben a kerületünkben jogos büszkeséggel jelentik be, hogy az első száz elültetett fa megvan, aközben a mérleg másik serpenyőjét erősen lehúzza azon fakivágások száma, melyekről ez alatt az idő alatt ugyanebben a térségben tudunk. Talán önmagában több mint százról van szó, de ha az ökológiai értéket csak óvatosan figyelembe vevő pótlási előírásokkal számolunk (már ahol kiderül a dolog), ennek a száznak többszöröse a veszteség.

Miért költözik az ember kertvárosba?

Régebben történt, még amikor a költözést tervezgettük, hogy rábukkantunk egy kicsike házikóra, ami egy valóságos tündérkertben állt. Ez alatt azt értem, hogy mintha erdő vette volna körül, varázslatos volt. Még egy védett fa is állt a kertben – egy ritkaság, amit anno xy grófnő, a terület akkori tulajdonosa ültetett ide –, a tulajdonosok restellkedve közölték, hogy azt nem lehet kivágni. Mire visszamentünk ajánlatot tenni, addigra már le volt csupálva a kert: gondolták, úgyis az lesz az új tulaj első dolga, miért ne gyűjtenék be maguknak a tűzifát? Természetesen nem ütöttük nyélbe az üzletet, ám fél év múlva visszatérve a helyszínre nem túlzottan nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy már a védett fa is eltűnt: kipusztulásáról nyilván gondoskodott a lelkiismeretes új tulaj.

Azóta figyelek: nézem, ahogy irtják a Balaton mellett a fákat, mert kell az új út. Nézem, ahogy irtják a Budakeszire vezető út mellett a fákat a hírhedt „Álomvölgy” peremén: a polgármester közben nem tud róla, hogy bármi ilyesmi történne. Nézem a méteres átmérőjű friss fatönköt a szomszéd kerületben: utánajárásunkra kiderül, hogy a cég, amelyik előtt állt, unta már a fa „szemetelését”, hát kivágta. Hogy hány fával lehetne pótolni a lombkoronáját, ki sem merem számolni.

Egy hatalmas fa – sajnos, már csak a StreetView képén

És ami maradt belőle, mert „szemetelt” a mögötte levőknek. Így már nem szemeteli tele a levegőt oxigénnel

De most maradjunk a kerületünknél, hiszen itt tudjuk, mennyi a plusz: száz. Elhatároztuk, hogy mi is hozzáteszünk a fásításhoz: elkezdtünk keresgélni egy kicsi olcsó telket, amit beültetnénk fákkal. Az interneten található hirdetéseket böngészve nekiálltunk, hogy szemrevételezzünk néhány közeli helyszínt. Rábukkantunk egy icike-picike erdőre, amibe bele is szerettünk, ám kiderült, nem azt hirdették (bonyolult telekviszonyok és szépre törekvő képek a hirdetésben). Azért visszamentünk egy idő múlva: alig pár fa árválkodott addigra a telken. A szemben lakó szerint a tulaj azért vágatta ki a fákat, mert félt, hogy megbüntetik – „a parlagfű miatt”. Mesélte, hogy szálltak fel az ott lakó madarak (mármint, akik tudtak már repülni): az élőhelyüknek és fiókáiknak immár befellegzett.

Holott nagyjából egy éve van egy kerületi rendelet, mely szerint csak engedéllyel lehet fát kivágni, és gondoskodni kell a pótlásról. Amikor azonban egy kerületi facebook-csoportban valaki favágót keresett, és én felhívtam a figyelmét e rendeletre, sértődötten törölte a posztját: addigra három favágót is begyűjtött azért, mert a többi csoporttag készségesebb volt nálam. Egy másik posztoló összefogást sürget a rendelet ellen, mert nem tudván a létezéséről, kivágott 13 fát a kertjében, és irreálisnak érzi a pótlás mértékét. Én valahogy azt érzem irreálisnak, hogy amíg civilek szakadnak meg, hogy minden szabadidejüket, és akár a saját pénzüket megmozgatva bő egy év alatt elültessenek 100 fát – 3 éven belül kiderül, megmaradnak-e vagy sem – addig valaki kiirt 13 olyat, amit a rendelet szerint 60 fával lehet pótolni. És ezek mindössze azok az esetek, amikbe belebotlottam.

Most is épp favágót keres valaki egy kerületi facebook-csoportban, aki ki akar vágatni egy óriási fenyőt, írok neki a rendeletről, aztán behúzott nyakkal várom a reakciókat. Megköszönni nem fogja, senki nem kér olyan zavaró tényezőkből, mint a valóság, de ez van. A fa a kertedben nem magántulajdon, közöm van hozzá. Neked is ahhoz, ami az én kertemben nő.

Keressük hát tovább a telket. Összevissza dadogok az ingatlanossal beszélve, hogy mire kell. Az igazságot talán el se hinnék. Ha ugyanis a kinézett telken történetesen van fa, és nem gyümölcsfa (annak van kizárólag értéke az emberek szemében), akkor arra biztatnak, hogy sebaj, azt ki lehet termelni. Mintha valahogy senki nem hallott volna róla, hogy mi a helyzet. Hogy kell az a tízmillió, kell az a nyolcmilliárd. A gyengébbek kedvéért: pluszban, az eddigieken felül.