Szemetet – természetesen. Kéretlen közszolgálati cikksorozatunkban most megpróbáljuk összeszedni és logikus rendbe rakni az unásig ismételt és bizonyára mindenki által ismert szabályokat. És hogy miért? Mert számos projektünkben – oktatási intézményekben, a rendezvények hulladéktudatossá alakításában, a témával kapcsolatos ismeretterjesztésben – azt látjuk, hogy ezeket szabályokat mégis lehet, hogy nem ismeri mindenki. Látjuk, hogy ahol a legjobb szándékot találkozunk is, a válogatásba ott is számtalan hiba, és azon belül is számtalan típushiba csúszik.

Titokban abban reménykedünk, hogy ha jó lesz ez a szabálygyűjtemény, akkor előbb-utóbb sok látogatója is lesz, hivatkozások is mutatnak rá, a keresők is felminősítik, és akkor az a hatalmas felelősség is a nyakunkba szakad, hogy a szabálygyűjteménynek mindig a legjobbnak is kell lennie. Ennél is fontosabb és talán realisztikusabb elvárás viszont, hogy ha csinálunk itt egy jó szabályrendszert, akkor a nulláról kezdett magyarázatok helyett csak ennek a linkjét kell mutogatni. Annak érdekében, hogy a gyűjtemény a legjobb lehessen, várjuk a kommentbeli jótanácsokat is, és azokat kitárgyalva időről időre frissítjük is ezt a gyűjteményt. 

E négy szemétfajta szelektálási szabályairól lesz szó

A címbe rejtett igazság nem egetrengető, ugyanakkor a minap ráirányította a figyelmünket egy érdekes tényre: a zöldhulladék (nem) kezelése az utóbbi években újra visszaszoktatta a városi lakosságot arra, hogy az utcasarokra hordja ki a szemetét. Aztán a halmok szépen vonzzák a többi szemetet is, állandóakká válnak, és újra megszokjuk, hogy a szemétnek a városban a helye. És az egész nem úgy kezdődik, hogy deviáns elemek szétdobálják, nem is a sötétben settenkedő nyerészkedők pottyantanak el itt-ott ronda halmocskákat, hanem a büszke, tüchtig városiak teszik ki a kirakatba azt, amijük van. Mást sem akarunk, mint a felelősséget magunktól eltolva azonnal megszabadulni a szemetünktől, s ez végül annyira jól sikerül, hogy benne élünk. 

Örök kérdés: az utcán szemetet termelő embereket (mármint azokat, akik hajlandóak egyáltalán a kukáig elmenni) érdemes, lehetséges rávenni arra, hogy a szemetjükről itt is gondoskodjanak valamelyest? Két friss hivatkozással meg is próbáljuk aktualizálni a kérdést, de a lényeg tényleg az örökkérdés-jelleg. Mihamarabb meg kellene oldani ezt a hosszan velünk levő a problémát, és ehhez mi is megpróbálunk hosszájárulni a magunk szerény eszközeivel, tapasztalataival. 

A minap jött ki a hír, hogy két fontos civilszervezet beáll a sorba, és megpróbálja komposztálni a komposztálható bioműanyagokat. Most mi mélyen belenézünk a gőzölgő varázskukába, és megjósoljuk a kísérlet eredményét: az ipari komposztálásra alkalmas (-ként megjelölt) szatyrok nem fognak lebomlani, a házi komposztálásra alkalmasak pedig nagyjából igen (nem mindig teljesen, de elfogadható lesz az eredmény). De nem is ez az érdekes, ezt nagyjából tudjuk. 

Kicsit lelőttük a poént: de az az igazság, hogy ha csak egyetlen nagyon rövid okosságot kell átadnunk, akkor ebben a kategóriában lelkiismeretesen csak a semmi ajánlható. Ha további részletekre, indokolásra, megfontolásokra is kíváncsi vagy, olvass tovább! Igaziból ez egy vitaposzt akar lenni. Ha valamelyik szálat, aspektust továbbgondolnád, van mentőötleted vagy ellenpéldád, akkor elő vele! Nagyon megköszönjük. 

Igazi zöld körökben (nem az ilyen kukássárgákban, mint mi) arisztokratikusan illik kezelni az úgynevezett „csővégi megoldásokat”. Ebben egyébként sok igazság van, hiszen szó szerint minden bajt sokkal hatékonyabb az okához közel kezelni – minél közelebb, annál jobb –, ugyanakkor van két nagyon apró mozzanat, ami miatt úgy látjuk, a csővégi megoldásokért is le kell hajolni. 

A gerillakuka-szemlélet része, hogy ha látjuk, hogy a hivatalos, közösségi, kormányzati, önkormányzati rendszerek láthatóan nem képesek (vagy egyes esetekben nem akarnak) megbirkózni a feladataikkal, akkor kivesszük a magunk kis részét a munkából. Ha elég sokan csináljuk, ez számottevő erőt is képviselhet. A probléma másik oldalán különösképpen törekszünk arra, hogy a közszolgáltatásokat ne terheljük túl feleslegesen, odafigyeljünk arra, hogy a közszolgáltatóknak ezzel a nagyon alapvető hozzáállással is már segítsünk. 

Amikor telepítettük ezeket a nagyszerű eszközöket, a fő cél mellett azt a célt is megfogalmaztuk, hogy segítségükkel ebből az irányból is elkezdjük feltérképezni az emberek szeméttel kapcsolatos viselkedését, vélelmezhető hozzáállását. Ez egyre jobban sikerül is – sajnos vagy nem sajnos –, és most ezekből a tapasztalatokból adunk át pár morzsát. Miért is lehet ezt érdemes olvasni? Hát, átlagemberként, átlagszereplőként alkalmasint ki-ki ismerjen magára, és értékelje a jó tapasztalatokat, változtasson a rosszakon; vagy ha már a tudatosabb, sőt, szervezkedőbb oldalon áll, használja fel ezeket a közösség érdekében végzett munkája során!

Olyan jól rá lettünk szoktatva és tanítva az eldobhatóságra, hogy már el se tudjuk képzelni az életünket nélküle. Sőt, miközben éppen el se tudjuk képzelni enélkül az életünket, aközben még rettentő komolyan is tudjuk venni magunkat. Eddig a zöld generálduma, de most annak illusztrálására, hogy ez mennyire valóban így van, részletesen megcincálunk egy nem túl régi (igaz, nem is túl új) újságcikket. A téma: a nejlonzacskó-mizéria. Azért idézzük ezt a kifejezést, mert már állásfoglalást jelent. Mizéria csak ott van, ahol valakik puszta úri hóbortból bele akarnak gázolni becsületes hétkoznapjainkba.

Mindent a gyerekekért! Legyen szép és emlékezetes a ballagás is, ami e hét pénteken volt esedékes. De miről legyen emlékezetes? Arról, hogy hány másodperccel hozta előrébb ez is a világvégét? A ballagás ugyanis – hasonlóan más eseményekhez, ünnepekhez – nem kis részben újabb alkalom a dekorációs kreativitás kiélésére, ami viszont nem más, mint instant szemét.