Értem én azokat, akik tüzön-vizen át nem hajlandóak változtatni azon az életmódon, ami nem annyira lassan de annál biztosabban felemészti az életfeltételeket a bolygón, csak éppen akárhogy szépítjük, semmiben nincs igazuk. Aki ugyanis azzal érvelt, hogy nem lehet elvárni senkitől, hogy korlátozza igényeit, mert innen egyenes az út a zölddiktatúrához, a Dunába lövéshez, annak üzenem, hogy nem én, nem a „zöldek” kényszerítenek senkit változásra, hanem a körülmények, amik bizony az utóbbi hónapokban megint megmutatták, hogy nem az van, amit szeretnénk. Tudni kellene értelmezni ezeket a folyamatokat – ezzel a képességgel kifogyhatatlanféleképpen meggyűlik a bajunk.

Jöjjön egy másik csoport, akik azzal érvelnek, hogy ugyan már, mire megérkezik a baj, a technológia már ott fog tartani, hogy ezeket a problémákat mind meg tudjuk oldani, sőt, ezzel együtt is egyre jobb körülmények között élhetünk. Ezeknek a technológiahívőknek ajánlok egy kis elgondolkodást azon, hogy vajon mi is kellene ehhez a csodálatos fejlődéshez. Mindazon eljárások ugyanis, amelyek nem alapulnak széleskörű természettudományos ismereteken, csak rontanak a helyzeten; ellenben bármilyen hasznos innovációhoz olyan ismeretek kellenek, amelynek átadásáért egy lyukas garast nem áldozna a társadalom. Nem ködösítek tovább: az oktatás helyzetét szeretném legalább ennek a társaságnak a figyelmébe ajánlani.

Pár éve történt, hogy Budapest két legnagyobb egyeteme, a természettudomány fellegvára, és a technológiai képzés fő központja „összekapott” az egyetlen karon, amely a befogadó egyetem további működését pénzügyileg garantálni tudta volna: a gazdaságtudományin. Ennél jobb szimbólumát annak, hogy mennyire voltak már akkor kivéreztetve ezek az intézmények – amelyek hatékony működése lenne a szükséges fejlődés esélyének megteremtője –, nemigen tudnám megtalálni. És persze több aspektusból is jellemző történet ez azzal kapcsolatban is, hogy hol mennyire van minden a gazdasági szempontoknak alárendelve.

Merthogy megint a járványhoz visszatérve: az első amit gyakorlatilag gondolkozás nélkül és pillanatok alatt bezártak, azok az egyetemek voltak. Az iskolák-óvodák bezárása már egy kicsit nagyobb gondot jelentett, hisz ha nincs, ki vigyázzon a gyerekre, akkor bizony apu és anyu nem tudja hatékonyan szolgálni a gazdaságot. A távoktatás milyensége, amihez egy fillér támogatást nem kapott se diák se tanár – nem beszélve az azt körülvevő módszertani légüres térről –, huszadrangú dolog, a közoktatási intézmények dolga elsősorban a gyerekmegőrzés. Ha az nincs, minden mindegy. Mi lehet az egyetemek célja ebben a kontextusban? Hogy minél gyorsabban papírt adjanak azoknak a kezébe, akik aztán szolgálják a gazdaságot. Vagyis a távoktatáshoz itt se járt semmi technológiai segítség, a számonkéréseket viszont le kell zavarni azonnal, hogy a szükséges papírok időben meglegyenek. Például mindegy, ki ül a gépnél, ki jelentkezett be a hallgató helyett, ki tölti ki a feladatsort, vagy ki súgdos a kitöltőnek, a lényeg: forogjanak a papírgyár fogaskerekei.

Túl sok becsülete nincs se tanárnak, se egyetemi oktatónak: az alulfizetett, csaknem „toprongyos” munkaerők egyértelműen lúzerek. Akinek van egy kis esze, amint aprópénzre váltható tudása lesz, a lehető legmesszebbre dobbant az iskolától, és megteremti az egzisztenciáját. Ez persze nem csak Magyarországon probléma. A legtehetségesebbek sem hajlandóak egyetem végén mesteri, netán doktori képzéssel bajlódni, ha egyszer egy cég szolgálatába állhatnak, amely kezdőként sokszorosát fizeti annak, amit az akadémiai szférában dolgozva egy élet munkája által megszerezhet az ember. Persze lehetne azzal érvelni – vagy abban reménykedni –, hogy ezen cégekben még mélyrehatóbb kutatásokkal foglalkoznak, mint az egyetemeken, de ez nem igaz. És a fő szempont az eladhatóság marad. Hát, így pazaroljuk el azt a természeti kincset, amiről ritkán beszélünk: a tehetséges fiatalokat, akiknek esélyük lenne megmenteni a bolygót.

Ugyan a „zöld” egyre inkább eladható termék lesz, sajnos megfelelő természettudományos ismeretek híján se az előállító, se a vevő nem tudja megítélni, vajon mennyire környezetterhelő az, amit ránk akarnak tukmálni. Ismeretekkel pedig nem állunk jól. Az, hogy a maszkviselés időszakában azt nem sikerül megértetni az emberekkel, hogy az orrukat is el kel fedni, illetve, hogy akármilyen kényelmes is, nem veszünk műanyagszelepes maszkot, ami szabadon kiengedi a kilélegzett levegőt, csak a mi felfogóképességünket és tájékozottságunkat, a „pórnép” képzettségét mutatja. Azonban a legfelsőbb szinteken, a tudás meg- és újratermelését is ekkora hozzá nem értés határozza meg. Emiatt a jelenlegi finanszírozási rendszerben már nem is az a cél, hogy az kapja meg a papírt, aki tudja, amit tudni kell hozzá, hanem az, hogy senki ne bukjon ki az egyetemről. A másik lehetőség arra, hogy egy felsőoktatási intézmény talpon tudjon maradni, az, hogy dolgozói is aprópénzre váltják tudásukat, vagyis nem oktatással és alapkutatással foglalkoznak, hanem azzal, hogy innováció címszó alatt az egyetem falain belülre importálják a kutatással szembeni kisebb vagy nagyobb fokú igénytelenséget.

Talán tagadjuk, hogy a jelenlegi járványnak köze lehet a klímaváltozáshoz, de még ennek sincs vége, és lesz még ilyen bőven – tehát legalább orvosokra, mikrobiológusokra mindenképp szükség van. Mégis mi történik most a kék plakátokon laudált gazdaság talpra állításáért? Újabb nagy adag pénzt vonnak meg az egyetemektől, az oktatástól, a kultúrától. Pedig gyakorlatilag már nincs miből elvenni. És ki tud erről? Kit érdekel ez? A technológia pedig, ami majd megment minket, majd lesz magától. Nincs más dolgunk, mint figyelni, hogy kúszik be a fenntartható luxus az életünkbe.

Nem azért, mert fő profilunk a szemétkérdés, hanem mert idekívánkozik: hazánkban egy kukás többet keres, mint egy egyetemi docens. Még ez sem lenne baj, ha a munkakörük része lenne, hogy ne ürítsék ki azokat a tartályokat, amelyekbe nem odaillő dolgot dobtak. Végülis az sem lenne önmagában gáz, hogy a két szakma anyagi megbecsültsége azonos, ha nem az történt volna, hogy a docensé érte utol a kukásét, és nem fordítva. A legnagyobb probléma azonban mégis az, hogy azt észrevesszük, ha itt marad a házunk előtt a szemét, és felháborodunk, de ha a (felső-) oktatást véreztetik ki, a szemünk se rebben. Pedig az utóbbi következményei még tragikusabbak a jövőre nézve.