A minap tettünk egy jó kis néhány családos sétát Érden, a Szapáry-kastély (hűlt helyének) környékén, és ha már ott voltunk, felszedtük az utcákon, utcák mellett heverő szemetet. Ezáltal nemcsak tisztább lett pár utca (azóta eltelt két hét, visszajött a szemét?), hanem emberi „kultúránknak” e nyomaiból is újabb következtetéseket vonhattunk le. A nagy filozófiától egészen a hétköznapokig.

Ezt az útvonalat jártuk be (a kép alján levő éles fordulóban volt/van egy különösen nagy szemétdomb a természet lágy ölén)

Rögtön egy furcsa, (egyelőre?) kivételesnek ítélhető érdekesség, hogy ezen az útvonalon megdőlt a dohányzásból eredő szemét dominanciája (máshol mindenhol kitart, nem kell aggódni!). A más helyszíneken csak második helyet elfoglaló sörös és italós fémdobozok itt mennyiségben minden mást elnyomtak. Ilyen sokan söröznek errefelé? Vagy ilyen kevesen dohányoznak? Bármi is a megoldás, a minden más helyszínen besöpört második hely is szépen csillogott már, s akkor is éles kontrasztot alkotott napjaink egyik fő greenwashing-témájával, a végtelenszer újrafeldolgozható alumíniumdobozok tételével.

 
Az eredmény – a túra végpontjától lefelé már igen nehéz volt

Tényleg végtelenszer újrafeldolgozható az alumínium, ebben nincs marketingferdítés (a linkelt promóció esetében: tényleg tök jó, hogy nem termelnek petpalackot), csakhogy ehhez a doboznak el is kell jutnia az újrafeldolgozásig. Nem elég a lehetőséget megteremteni, és azt reklámozni; gondoskodni kell arról is, hogy az emberek éljenek vele (az Amerikai Egyesült Államokban a hétköznapi fogyasztókhoz kerülő alumíniumdobozoknak is csak kb. felét hasznosítják újra, miközben ez a hulladékfajta még a kevert kommunális szemétből is válogatható – elvileg –; és nincs okunk azt feltételezni, hogy Magyarországon jobb a helyzet). Ez esetben alighanem csak a (megfelelően magas) betétdíj lenne megfelelő megoldás, illetve ha az már megvan, simán lehet, hogy betétdíjasként más csomagolások is hasonlóan környezetbarátak lehetnek – akár a (-z újrahasznosítható) műanyag vagy az üveg is.

És így jön ide a vörösiszap. Mennyivel kevesebbet termeltünk volna, ha minden elhasznált alumíniumtárgy visszajutott volna az újrafeldolgozásba? Mennyivel kevesebb vörösiszap halmozódott volna fel, mennyivel később – esetleg már a gátszilárdsági problémák felismerése után – érte volna el a tározó tartalma a kritikus tömeget? Mindeközben nyilván a tároló gátjának építői, fenntartói is vétettek, de tegyük fel a kérdést: milyen politikák, milyen vállalatok a népszerűbbek? Amelyek figyelmeztetnek az olyan távoli (-nak tűnő) problémákra, mint a felhalmozódó vörösiszap, és próbálják bevonni akár a fogyasztókat is egy felelős megoldásba, vagy amelyek az itt és most meglevő fogyasztási igényeinket (nem pedig szükségleteinket!) zökkenőmentesen igyekeznek kiszolgálni?

Szemétdomb az egész világ

A meglevő lehetőségek, mechanizmusok ki nem használása nagyjából olyan, mint amikor az utcán eldobáljuk a szemetet. Kukák ma is vannak, egy csomó ember mégse használja őket. Az alumíniumdobozoknak is működik az újrafeldolgozása, de sok embernek erről még csak fogalma sincs – igényük sincs, hogy utána járjanak. Azoknak a hulladékcsökkentési, fenntarthatósági lehetőségeknek a nem kihasználására, amelyek már ma is adottak, nincs mentség.

Vannak persze olyan tárgyak, vannak olyan csomagolások is, amelyeket nem akarunk, és mégis mindenképpen ránk tukmálnak – ezekből már érthetőbb, ha vásárolunk. Ezeknek bizonyos fajtái újrafeldolgozhatóak, és van is megoldás a megfelelő helyre juttatásukra: vétkes viselkedés, ha ezt nem használjuk megfelelően. Aztán jönnek a reménytelen dolgok. Megpróbálhatjuk az elemeikre cincálni őket (pl. a ragasztott csomagolásokat), vagy betenni oda, ahová hivatalosan nem való (pl. a feldolgozhatatlannak hirdetett műanyagfajtákat), bízva legalább az igény jelzésében, továbbá olyan csomagolás is van, aminek megvan a helye a szelektív kukában, de hogy 100%-ban újrahasznosul, az szinte kizárt (pl. a többrétegű italos kartondobozok).

A „félig meglevő” újrafeldolgozási rendszerek, a meglevő és kihasznált vagy ki nem használt lehetőségek kapcsán jutunk el a nagy filozófiai alapkérdéshez: most akkor nekünk, egyéneknek kellene jól viselkednünk ahhoz, hogy teljesek legyenek ezek a mechanizmusok, és megmeneküljön a világ, vagy várakozzunk a „gonosz vállalatokból” és „tohonya politikai szereplőkből” álló nagy rendszerekre?

Egyik szélsőség sem megoldás. Ameddig nincsenek meg a hulladékok újrafeldolgozásának hatékony rendszerei – és az egyéb fenntartható nagy rendszerek, például a közlekedésé vagy az energiaellátásé –, addig hiába erőlködik az egyén, nem sokat tud elérni. Erre példa az a sokféle, műanyagot tartalmazó és elkerülhetetlenül hozzánk kerülő csomagolás (vannak csomagolásmentes boltok, de meglehetősen ritkásan, és szinte semmilyen szabályozás sincs, ami serkentené az elterjedésüket). Másik példa a tömegközlekedés, aminél a rendszer létrehozói, üzemeltetői megelégednek egyes települések félnaponta való elérésével, vagy egyes nagyvárosi területek félórás-órás-kétórás feltárásával, valamint olyan rossz csatlakozásokkal, töredezett hálózatokkal, használhatatlan tarifákkal, hogy éppen elég ember kedve menjen el teljesen ettől ahhoz, hogy végül fejleszteni se kelljen.

Együttműködő egyének nélkül viszont a jó rendszerek sem ér(né)nek sokat. Ha még az alumíniumdobozokat se juttatjuk el, nem hogy az újrafeldolgozáshoz, hanem még a kukába sem, akkor hogyan működjék, mire épüljön egy olyan rendszer, amiben az összes csomagolóanyag feldolgozható? Ugyanígy: hogyan él meg egy jó tömegközelekdési rendszer, ha azok se használják, akiknek kifejezetten jó? Lesz valaha fenntartható energiarendszerünk, ha sokaknak a pazarlás jelenti a jólétet?

Közösen kell feltakarítani

Tehát, ami ma is elvárható, azt meg kell tenni. Sőt, mindig egy kicsit többet, hiszen nem langyos követőkre, hanem lánglelkű útmutatókra van ma szükség. Ugyanígy, a nagy rendszereknek is valamennyivel a fogyasztói együttműködési hajlandóság előtt egy lépéssel, a „kínálati oldalon” kell lenniük. Csak ez szippantja be az egyéni felhasználókat az együttműködés egy-egy magasabb szintjébe.

Vannak azonban olyanok, akik a legjobb, legbarátságosabb fenntartható rendszereket sem hajlandóak használni (ők sem rossz emberek, csak túl jól sikerült beléjük nevelni „az eldobhatóság kulturáját”, ezért viselkedésük már elítélendő és a társadalom világos erkölcsi jeleket kell, hogy küldjön feléjük, noha még ez sem kötelezi őket semmire). Ebből következik, hogy a jól működő rendszerek mellett már van létjogosultsága a finom kényszerítésnek is – közös érdekünk, hogy mindenki adja csak bele, amit tud! A hulladékfajták esetében ez lehet a szemeteléssel szembeni szigorúság, bizonyos anyagfajták tiltása, termékdíjak, környezetterhelési adók és a legtöbb csomagolás esetében a betétdíj-rendszer. A közlekedésben a megfelelő tömegközlekedés mellé párosuló úthasználati díj, az energiaellátásban a fenntarthatatlanabb energiahordozók árának emelése egészítheti ki a használhatóbb fenntartható rendszerek kialakítását.

És ezt gondoljuk komolyan, mert úgy tűnik, a klímaharcban (végső soron a légkör üvegházgázokkal való teleszemetelése elleni harcban) azt a bizonyos másfél fokot már fel is kellett adni, de nem azért, mert a tudomány bebizonyította, hogy nincs szükség a szigorításra, hanem pusztán azért, mert azt a célt már elvétettük. Ha mégis erre lett volna szükség, akkor így jártunk. Ha megúszhatjuk enyhébb célkitűzésekkel, akkor most az a feladat, hogy legalább azokat ne rontsuk el.