Mekkora fergeteges buli lenne, ha év közben rendszeresen dobálnánk ki befőttes üvegeket a szemétbe (a legnagyobb részét természetesen a vegyesbe, hiszen egyszer élünk, de jobb, ha az unokáink egyszer se), aztán amikor kedvünk szottyan ilyeneket használni – például befőzéshez, mert azt hallottuk, hogy az milyen tudatos dolog is már –, drága pénzen vennénk ugyanolyanokat a boltban! A boltban pedig kettesével, négyesével, valahányasával még össze is lennének ezek zsugorfóliázva, mert elaprózni semmit sem szabad, főleg nem a szemétgyártás netovábbját, a csomagolóanyagok további csomagolását. 

És lőn! Újonnan megvehetjük, amit tegnap kidobtunk – drágán és csomagolva, ahogy illik.

Mint a kép mutatja, ezt a fergeteges bulit meg is csináljuk. Sőt, annyira rutinszerűen és kiterjedten csináljuk, hogy a rossz gyakorlat illusztrációjául nem is a legfontosabb, legbővebb szemétfajtát, a műanyagcsomagolásokat említettük. A műanyag már annyira triviálisan szemét, annyira rá vagyunk nevelve a kukába szórására, hogy meg se döbbenünk a mennyiségén. A befőttes üvegeken még talán fennakadunk; feltűnően tartósabbak annál, hogy csak egyszeri használatra legyenek érdemesek. És mégis: ezt is csak egyszer használjuk. Olyannyira, hogy nemcsak az újrahasználatukról, hanem még az újrahasznosításukról (újrafeldolgozásukról), sem gondoskodunk. Miért is teszünk így? Így tanuljuk, így érdemes és így kényelmes. Ez persze nem az egyének, a fogyasztók hibája, és nem is a (kereskedelmi, hulladékos, szabályozó) rendszereké. 

Hiszen a fogyasztó nem tehet arról, hogy csak a tudatossága ellen ható erőkkel találkozik: az új, betétdíjas rendszer elvileg valahol, valamikor elindult, de még mindig egyre kevesebb a visszaváltható üveg, azt sem mindenhol váltják vissza (lényegében mindegyikkel oda kellene visszajárkálni, ahol megvettük – ha emlékszünk rá); továbbá a kukás rendszerrel sem állunk jobban: a tudatosabbak talán az újrahasznosításig (a beolvasztásig és új üvegtermékek gyártásáig) ellöknék az üveghulladékukat, de üveggyűjtő szigetből is egyre kevesebb van (Budapesten bő egy éve összesen 215 volt, ma már csak 189 van üveges és mindenes szigetből összesen – ilyen ütemben tíz év, és vége az egésznek). Eközben ez a hulladékfajta is megtermelődik olyan mennyiségben, hogy háztömbönként (utcasarkonként), vagy a nagyobb társasházakban akár házanként is simán indokolt lenne gyűjtőt kitenni; tehát érdemes lett volna 2014-ben, a házhoz menő kék és sárga kukák bevezetésekor itt is áttérni egy „majdnem házhoz menő” rendszerre. 

Megszűnőfélben levő hulladéksziget. Persze, amikor létezett, nem volt más, mint a házhoz menő papír- és műanyaggyűjtés halogatásának az eszköze, de míg ezek gyűjtése időközben megoldódott, az üveg esetében a sziget maradt a fő módszer. Már ameddig. 

Természetesen a rendszerek sem tehetnek semmiről. Egyre alacsonyabb fogyasztói tudatossággal találkoznak, a jelenlegi betétdíjakért a kutya se használja a még meglevő korlátozott visszaválthatóságot. Az újat pedig majd meglátjuk. Üveggyűjtő konténerek telepítéséről szó sem lehet, megszüntetésről viszont annál inkább, hiszen a lakók általában tiltakoznak az üveggyűjtők ellen (zajos, mások szemétdombot csinálnak belőle, nekünk jó lesz nélküle is; egyébként is ott a vegyeskuka, a rendszer megbízható, gránitszilárdságú alapja). Na, meg a gyűjtött üveghulladékot sem egyszerű manapság valóban újrahasznosítani: hiába végtelenszer újrahasznosíható anyag ez (nem különbözik a második útja az elsőtől, nem romlik ciklusról ciklusra, mint például a papír vagy egyes műanyagfajták), sokszor még az építőipari hasznosítása (betonba keverése, lényegében zúzottkőként való használata) is éppen csak gazdaságos. 

Egyik oldal sem hibás az egészben, se az egyén, se a rendszer. Hát, akkor ki? Mindkettő. 

Szeméttermelő gépekké váltunk 

De hogy visszatérjünk a nyakló nélküli vásárlás és kidobás, majd újra vásárlás alapproblémájához, a manapság már rutinszerűen lenézett és eldobált műanyagról is meg kellett tanulnunk egyszer, hogy tényleg értéktelen. Talán még a mai középkorúak is emlékeznek arra, ahogy a szüleink és azok szülei a jobb állapotú szatyrokat, zacskókat, az egyszer használatosnak szánt evőeszközöket vagy a törhetetlen „pillepalacokat”, illetve bármit, ami „még jó lehet valamire”, elrakták. Aztán évek, évtizedek alatt csak gyűlt az ilyesmi (de nemcsak a műanyag, hanem a szalvéták, az újságpapír, a dobozok stb.), és egy-egy költözködés, hagyatékfelszámolás alkalmával kellett azzal szembesülni, hogy hiába lenne még jó valamire, ilyen mértéktelen beáramlás mellett túl sok van belőle, és nem is a jó helyen. Régen, amikor ezekből a dolgokból kevés volt, tényleg el kellett őket rakni, meg kellett őket becsülni. Amikor nem habzsoltunk ezekből (meg az ezekhez társított termékekből) annyit, hogy szinte végtelen mennyiségben hozzuk haza az ilyesmit, akkor még ment a raktározgatás. 

Ma már látványosan nem megy, de olyannyira nem megy, hogy muszáj volt átállni a másik végletre: abban, hogy nagy mennyiségben visszük haza a fogyasztási cikkeket, nem ismerünk pardont, de mivel mégiscsak igaz az anyagmegmaradás törvénye, és nagyon kicsi részét tudjuk ennek a roppant nagy anyagáramnak megenni, ugyanolyan hatalmas és egyre hatalmasabb volumenben pakoljuk az anyagot a kukába. Például Budapest kommunális hulladékának éves mennyisége a 2014-es 566 ezer tonnáról mára 700 ezer tonnára nőtt, és miért állna meg itt? És persze senki sem tehet erről sem, ilyen az élet. 

Részben kényelemből – ekkora fogyasztás mellett pedig már részben kényszerből – rászoktunk arra, amit az iparban just-in-time-hak neveznek: semmit sem szabad eltenni, mindent pont akkor kell beszerezni, amikor használjuk, és ha már nem kell, azonnal megszabadulni tőle. Lassan a tartós fogyasztási cikkekre is igaz: nem az a szemét, aminek nincs használati értéke, hanem minden, ami éppen akkor és ott nem kell. Ez az új logisztikai séma az iparban a második világháború utáni Japánból indult, és hihetetlen globális hatékonysági forradalmat eredményezett, hiszen a végletekig áramvonalasította a gyártási és a mögöttes logisztikai rendszereket. Nem történt más ekkor, mint hogy csökkentették a cégek számára drága műveletek mennyiségét, és fokozottan támaszkodtak arra, ami relatíve olcsó volt. Mi volt drága? Elsősorban a raktározás, a cégen belüli anyagmozgatás és a készletfelhalmozásra fordított pénz. Eközben relatíve olcsó vagy legalábbis korlátlanul beszerezhető volt a (külső) árumobilitás, valamint a (ténylegesen eladott termékek gyártására fordított) nyersanyag, energia és egyéb környezeti erőforrások. Kis túlzással egy cél van ezek után: minél gyorsabban, minél hatékonyabban pörgetni az ipari gépezetet, ami termékeinket gyártja. Ez aztán nemcsak adott mennyiségű áru minél hatékonyabb legyártásának a kulcsa, hanem a korlátlan bővülésé is: minél nagyobb mennyiségű áru hatékony és gyors legyártásáé. 

A just-in-time forradalmát végigcsináló gyárak, logisztikai rendszerek sem tehetnek azonban semmi rosszról. Egyszerűen arra a szabályozói és gazdasági környezetre optimalizáltak, ami a XX. században adott volt. Ebbe az is beletartozik, hogy ezzel az áramvonalasított modellel nagyon hatékonyan tudják kiszolgálni a mi kis egyéni just-in-time életünket is. A mi just-in-time életünk pedig két módon különbözik a nagyokétól. Az egyik – lényegtelenebb, technikai – különbség, hogy az olcsó, silány termékekből és csomagolóanyagokból, illetve ingyen, közel ingyen tukmált valamikből álló mennyiségi alapfogyasztásunk nem (mindig) eredményez drága raktárkészleteket. Ezt mondjuk, ellentételezi, hogy szeretünk lakásokban, városokban lakni, ahol a raktározás helye éktelenül magas áron állna csak rendelkezésre. A másik, sokkal fontosabb különbség, hogy a mi kibocsátásunk „felvevőpiaca” a kuka, amin viszont nincs fék. Végtelen mennyiséget tudunk ezen a piacon elhelyezni – erről később. 

Magánéletünknek nagyjából ezt a modelljét hívjuk ma fogyasztói jólétnek. A csomagolás legyen minél díszesebb, minél erősebb, hiszen olcsó – majd kidobjuk. Ha megmarad a fél ebédünk, akkor otthagyjuk, tűnjék el, nem tesszük el (ha nem otthon vagyunk, akkor általában nem is tudjuk eltenni, de ez sem akadályoz meg minket abban, hogy túlvásároljuk magunkat). Ha elromlik egy kütyü, nem keresgéljük a (drága) javítás lehetőségét – és persze nem is találjuk –, hanem eldobjuk, és veszünk egy másikat olcsón. Sőt, meg se várjuk, hogy a kütyü elromoljék. Ha megéhezünk, megszomjazunk útközben, akkor természetes, hogy egy rakás műanyagba elrejtve úton-útfélen kapunk valami ételt-italt; nem kell elemózsiát, kulacsot vinni magunkkal, nem kell megtervezni a napot, nem kell kibírni étlen-szomjan öt percet sem. Majd a csomagolásban hagyott maradékot minden evés, ivás után egy mozdulattal kihajíthatjuk a – természetesen vegyes – szemétbe. 

Ha új pulóverek jönnek ki ebben a szezonban, akkor veszünk egy újat a régi mellé is, ami viszont – nagyjából ugyanannyi alapanyagból és ugyanannyi munkával, mint ha minőségi termék lenne – egy szezon után szét is gunnyad. A tartós termékek piacán így találkozik a nem kínálat a nem kereslettel (érdekes kitérő, hogy a fast fashion, ami látványosan környezetromboló volta ellenére is még mindig száguld és növekszik, pont a just-in-time gondolkodás kiterjesztésével született meg, mégpedig az értékesítésen is túlra, egészen a kereslet felméréséig, sőt, akár gerjesztéséig). Ha ráálltunk erre a rendszerre, akkor ez így hatékony – nekünk és az iparnak. Ilyenkor szokás malíciózusan megjegyezni, hogy „minden mindegy, csak pörögjön a GDP”, hiszen a szemét legyártása is gazdasági tevékenység, majd az elszállítása, kezelése (szétpacsálása) is az – ami végül kétszeresen hasznos a statisztikáknak. Valójában persze egy jól definiált GDP (vagy más nevű hasonló mutató) nem pörögne ettől, hiszen előjelesen beleszámítana, hogy amit tegnap megtermeltünk, egy kevés használat után ma megsemmisítjük (szétpacsáljuk), ráadásul ezzel nem kicsi környezeti kárt is okozunk. Azonban a mai mérőszámok a mai elvárások tükrei, így nem azt mutatják pozitív számokkal, hogy mikor halad jó irányba az egész rendszer, hanem azt, hogy mikor lesz még ilyenebb, mint most (lásd még: végtelen növekedési kényszer). 

A fogyasztói jólét tehát egy soha meg nem szűnő, sőt, egyre növekvő anyagáram – rajtunk keresztül. Ugyanannyira hozzá tartozik a végtelen mennyiségű szemét azonnali és könnyű eltüntethetőségének igénye, mint az olcsó áruk beszerzésének lehetősége. Ennek folyománya, hogy valójában szeretjük a szeméttermelést. Hogy ezt szó szerint kell-e érteni, vagy csak hétköznapi okokból annyira ragaszkodnunk kell hozzá, hogy már-már úgy tűnik, mintha szeretnénk, mindegy is. Abban a folyamatban érezzük jól magunkat, ahol a semmiből bármi olcsón előterem – ez a terülj, terülj, asztalkám –, és egy kis használat vagy nem használat után ugyanúgy a semmiben el is tűnik. Ez utóbbi az időben visszafelé lejátszott terülj, terülj, asztalkám; az időtükrözött változat, amit titokban ugyanúgy szeretünk, mint az eredetit – hiszen tudjuk, hogy ugyanúgy szükségünk van rá. Sőt, ez utóbbi mindenkinek megadatik, a legszegényebbek is fürödhetnek az általa kínált „jólétben”. Még ma is a gazdagok termelik a legtöbb szemetet, de ma már a szegények sem állnak ebben rosszul. És ugyanúgy élvezik. 

A mi kis szánalmas luxuskondenzátorunk. (A kép eredetije nehezen halászható ki az internet népművészetéből; talán itt van). 

Epilógus

Kicsit hosszan készült ez az elmélkedés, és a benne levő befőttes üveges példa akár nagyon rosszul is öregedhetett volna (noha csak egy példa; más hulladékáramokkal is így bánunk). Mennyire felforgathatta volna a helyzetet az új betétdíjas rendszer! És mennyire nem tette… 

Ennél fontosabb, hogy egy következő írásban azt is összefoglaljuk, hogy miközben a legnagyobb nagy rendszer, az egész emberiség a luxuskondenzátor bűvkörében él, mi hogyan léphetünk ki abból itt és most. Legalább annyira, amennyire lehetséges.