Méltán népszerű, a mai társadalmat a kukához fűző intim viszonnyal szembesítő előző posztunk után a kilábalásról elmélkedünk. Hogyan menekülhetünk gyorsan a saját magunk által okozott szorult helyzetünkből? Hogyan nézhetünk a mi kis luxuskondenzátorunk kulisszái mögé, hogy felszabaduljunk az általa biztosított hamis luxus rabságából? 

Mit tehetünk most? 

A nagy többség elutasítja a szeméttel való bármiféle tudatos foglalatosságot – beleértve az összes hulladékcsökkentő technikát –, sőt, a kihasználatlan kukát balekságnak, elvesztegetett lehetőségnek, kihagyott helyzetnek, veszteségnek tekinti. Például, amikor bejáratódott a házhoz menő szelektív hulladékgyűjtés, akkor a családi házaknál üresen maradtak a változatlan méretű vegyeskukák? Nem! Belekerült a kerti zöldhulladék. Ügyesen! Életrevalóan! Az egyik hulladéktudatos lépés nem a másikat szülte meg, hanem a saját felnagyított ellentétét. A zöldhulladék kukába dobása szöges ellentéte annak, amit tenni kellene: a komposztálás egyedülálló lehetőséget adna arra, hogy a kommunális (települési-háztartási és ahhoz hasonló) hulladékunk kb. egyharmadát úgy intézzük el, hogy nemcsak feldolgozni, de még szállítani se kelljen. Erre mit teszünk? Az egyének és a rendszerek örök és megbonthatatlan együttműködése dolgozik azon, hogy még a kerti zöldhulladékból is szokásos, civilizált szemét legyen. Ami nem fér a vegyeskukába, azt is „zöldzsákokban” elvitetjük messzire, vagy ha nem viszik el, már zöldzsák nélkül is kiszórjuk az utcasarokra. Ne kelljen látnunk a maga egyszerűségében sem, tűnjék el azonnal az időtükrözött terülj, terülj, asztalkámban bármi áron!

A XX. század végén pár évtized alatt bámulatos sebességgel magunkévá tett alapnormával szemben szerencsére van egy – egyre növekvő – kisebbség is, amelyik odafigyel ugyan például a szelektálásra, azonban a lényeg még számukra sem látszik. Sokaknak közülük irreális elvárásaik vannak arra nézve, hogy ez az odafigyelés mennyire legyen egyszerű, könnyű, és tökéletes megoldás a kérdésre. Sokan még azt képzelik az egészről, hogy erre is majd lesznek új technológiák, amelyek ezt is megoldják a mi minimális hozzájárulásunkkal, a hátunk mögött, mint annyi mindent eddig. Marad a végtelen nagy anyagáram, csak a végére odakerül valamilyen gép, ami majd varázsütésre, további erőforrás-felhasználás nélkül tiszta műanyagot, újrafeldolgozott egyéb szemetet, virágillatot hagy csak maga után. A terülj, terülj, asztalkám továbbra is meglesz, sőt, az időtükrözése is velünk marad, csak majd egy technológiai átállással valahogy fejlettebb, fenntarthatóbb lesz. Nem mellesleg ez az elvárás és érzés megtalálja a rendszerszintű párját: az új technológiákra való kényelmes várakozás bátorítása, „kielégítése” kiválóan alkamas a zöldre festésre, a csírázó helyes beállítódás elterelésére, és ezáltal a probléma valódi megoldásának több évtizedes halogatására. Így a jelenlegi technológiáink tovább futnak, még egy kis hasznot ki lehet belőlük préselni – akkor, amikor már nincsenek évtizedeink a probléma megoldására! 

Eközben még a legjobb hulladékkezelés sem ennyire könnyű és nem ennyire tökéletes (kivéve a helyben komposztálást, ugye, ami technológia- és logisztikamentes). Eleve az elszállítás egy óriási lábnyomú logisztikai rendszer, majd a válogatás bizonyos (lelkiismeretesen kezelt) hulladékfajtákra hatékonyabb, másokra meg nem. Majd jön egy újabb szállítás és a legfontosabb, az újrafeldolgozás, ami például a (feldolgozható) műanyagok esetében kiküszöböli a nyersanyag előállításához tapadó 30–40%-nyi klímalábnyomot, de erre visszajön a hulladéklogisztika és hulladékkezelés nem tisztázott lábnyoma. Noha a visszagyűjtés magát a műanyagszennyezést elméletileg akár teljesen megszüntethetné, precízebb számítások nélkül is biztos, hogy a klímagázok szempontjából nagyon nem zárt, nagyon nem „körkörös” ez sem. Az emberiség klímasemleges működéséhez szükséges kibocsátáscsökkentést, a légkörünk békén hagyását messze nem lehet vele elérni. Az öblösüveg jobban teljesít: az újrafeldolgozás karbonlábnyoma egy iparági szervezet – más források fényében is hihető – ismertetője szerint 60%-közeli széndioxid-kibocsátáscsökkentést is jelenthet az új nyersanyaghoz képest (a hulladékos logisztika, előkészítés jó eséllyel ebben sem szerepel), ráadásul az üveg minőségi kompromisszumok nélkül végtelenszer újrafeldolgozható. A kívánatos szinttől persze ez is messze van, de a 2030-as (ez már rémisztően közel van!) kibocsátásfelezési céloknak tulajdonképpen megfelelne. Azonban annak is már csak úgy, ha minden üveget (legalább) újra fel tudnánk dolgozni. 

Valóban kielégítő megoldást az üvegnél csak az újrahasználat jelentene. A műanyagnál is, de ebben igazán a kemény, kémiailag nem sérülékeny, szennyeződésekkel soha nem reagáló üveg a bajnok. Ilyenkor a logisztika és a mosás környezetterhelésével kell megküzdeni, de ennyi logisztika és mosás az új termékek forgalomba hozatalához is kapcsolódik (természetesen ez sem teljesen mindegy, hogy mekkora, de most biztosan nem fogjuk felderíteni). És mire van szükség az újrahasználathoz? Elsősorban hatékony betétdíjas visszagyűjtési rendszerre (elég magas díj, szabványos palackok, mindenhol elfogadják mindegyiket, sűrű leadópont-hálózat, egyszerű visszatérítés stb.), de ameddig ez kialakul, azt a nehéz hírt kell feldolgoznunk, hogy addig is érdemes kitenni a lelkünket a minél kisebb palacklábnyomokért. Teljesen alapvető, hogy minden műanyag- és üvegpalackot minimum az újrafeldolgozás kapujáig, a szelektív gyűjtésig el kell juttatni – bármilyen nehéz is ez például üveggyűjtőszigetek híján. Hiszen ez már ma is lehetséges valahogyan (de további nehezítésekkel: például semmiképpen sem többletautózással, hiszen akkor cseberből vederbe).

A boros- és sörösüvegek között vannak visszaválthatóak, így hacsak lehetséges, ezekhez kell ragaszkodni; akár az alapján terméket vagy boltot választani, hogy elérhető-e a visszaváltható palack. Majd a visszaváltható palackot oda kell visszavinni, ahol vettük, hiszen mindenhol csak azt veszik vissza, amit ők is forgalmaznak, és azt, hogy pontosan hol mit árulnak, nagyjából képtelenség fejben tartani. A befőttes üvegek közül egyes típusokhoz jelenleg egy kerülőutas visszaváltási mechanizmus tartozik, ezért érdemes ezekre koncentrálni, vagy megtartani az üvegeket, otthon raktározni, majd hónapok múlva otthon újra használni (ha pedig egy ilyen „még jó lesz” dologból túl sok van, az alkalmasint nem annak a jele, hogy keveset dobtunk ki, hanem annak, hogy túl sokat vettünk). 

Vissza a fára – vagy mégsem

S végül, ami a legnagyobb nehézség a ma emberének, de szintén alkalmazni kell: le kell mondani a palackokról. Általános probléma, sok technológiára, sok életmódelemre igaz: a fenntarthatatlan, kényelmes megoldás, például a műanyag könnyű terjeszthetősége elvezetett oda, hogy annyi palackot használunk, ami az elvileg fenntartható változatból, például az újrahasznált üvegből se lenne fenntartható. És itt a nehézségek csak fokozódnak: ha minden – jelenleg szűkmarkúan mért – lehetőséget meg akarunk ragadni életünk fenntarthatóbbá tételéhez, akkor messze nem csak a hulladékos szokásainkat kell megváltoztatni. A fenntarthatatlan technológiák sokan vannak, és egymást is erősítik; például a strapabíró, erős, olcsó műanyagcsomagolások mit tesznek elsősorban lehetővé? Azt, hogy hosszú szállítási láncokon keresztül, az ipari jellegű kiskereskedelmen keresztül eladjuk az ipari jellegű mezőgazdaság (élelmiszergazdaság) termékeit. Így nemcsak mennyiségében, hanem komplexitásában is hatalmas feladat lesz a fenntarthatósági átállás az egyén és a nagy rendszerek szintjén is: életünk sok területét érinti párhuzamosan. 

Nem kell a szokásos pikírt megjegyzés szerint „visszamászni a fára”, de őszintén megmondva egy-egy apró lépést valóban tenni kell efelé. Egyes technológiákban harminc évnyit, másokban ötvenet, megint másokban csak huszat kell visszamenni az időben (eközben persze egyes területeken meg pont előremenni). Az utcán kulacsból kellene inni, de ha mégis keletkezik útközben szemetünk, akkor azt a legközelebbi megnyugtató elhelyezésig, akár hazáig magunkkal kellene vinni. A kocsmákban csak csapolt italokat kérni, a buborékos vizet szódásnál venni (kell egyáltalán buborékos víz?), a buboréktalan pedig… – már a csapból is az folyik. Ez az a zóna, ahol nemcsak a technológiai rendszereket cseréljük le hétköznapjaink változatlan kulisszái mögött, hanem megváltoztatjuk a szokásainkat is, mégpedig nem kicsit, hanem nagyon – de még mindig tűrhetően. Hiába tűrhető, hiába elengedhetetlen, ez az, ami olyannyira félelmetes a mai embernek. Miért én kezdjem el mások helyett? Miért az egyén kezdeményezzen a rendszerek helyett? Miért legyek én a vesztes oldalon, míg a többiek folytatják, mert folytathatják a felelőtlen dőzsölést?

Ezek a kérdések teljesen jogosak. Cikkünk kereteit már jóval meghaladja, de érdemes e tekintetben tanulmányozni a fogolydilemma és a közlegelők tragédiája nevű játékelméleti helyzeteket. Nehéz is a kérdésre olyan választ adni, ami a nem kimondottan altruista embereknek is megfelel, és az is csak egy fordított logika: nem feltétlenül te fogod megmenteni a világot, de ha te nem változtatsz, abból biztos nem lesz változás, és mindnyájan megyünk a legcsípősebb levesbe.

 
Valamilyen fapótlék a Balaton borongós partján. Az igazit nem kellene legyártani, sőt, szenet kötne meg, életében is ökológiai haszna lenne, és az élete végén sem lenne belőle szemét. Műfákat gyártani legalább akkora poén, mint befőttes üvegeket eldobálni, majd vásárolni. 

Visszatérve a szükséges változás hihetetlen komplexitására, sok-sok ilyen lehetőség van még – a szemétkérdésen túl is. Nem autózni például (a nem kifejezetten energiatakarékos akkumulátoros autó átverés; a takarékos benzines gyenge félmegoldás). De ha már elektromosításon gondolkodunk: kifejezetten a rövid hatótávút venni, sőt, csak bérelni, megosztani; ritkán használni. Továbbá nem repülni, és általában nem akarni gyorsan és messzire mozogni. Nem akarni olyan dolgokat csinálni, amelyek az emberi természettől távol állnak: nem hirtelen kitalálni, hogy merre és meddig megyünk, nem okozni mindennap meglepetést magunknak, hanem kiszámíthatóan, lassabban, helyben élni; s ha már a személyes just-in-time: alkalmasint az elődeink kacatgyűjtésére is vissza kell szoknunk: „jó lesz az még valamire”. Mi a nagyobb kihívás? Eljutni ilyen-olyan távoli tájakra, magas hegyekre, mély óceánokba, vagy autó nélkül kihúzni egy évet Budapesten? Nem is a belvárosban, hanem egy peremkerületben. Vagy akár csak egy hónapot falun. Autó nélkül. Ajjaj! 

Ezekhez az egyéni „felajánlásokhoz” passzolnának az igazán megváltozó rendszerek is. Ha autóval egy külvárosban is élni lehetne, mert nem félóránként-óránként járna arra a busz. Vidéken pedig éppen ez az órás szint kellene a mai, ennél is rosszabb, végtelenül gyatra tömegközlekedés helyett. Ha biztonságosan lehetne bárhol biciklizni. Ha a tömegközlekedés maga is valóban alacsony klímalábnyomú lenne, azaz sok lenne benne a felsővezeték és a kötöttpálya, és így a rendszer segítené a használóit a klímavédelemben, kényelembeli kompromisszumukat a legnagyobb hatékonysággal konvertálná világmegmentéssé. Ha közel lenne bármelyik településen, településrészen a többivel azonos nívójú iskola. Ha vidéken, mondjuk, bárhol minden nap lenne szakorvosi ellátás tömegközlekedéssel egy-két órán belül elérhető helyen (figyelem, többes feltételrendszer!). Ha a legforgalmasabb helyeken az utcán is lehetne értelmes, hiteles szelektív hulladékgyűjtőkkel találkozni. Ha a szelektív hulladékutak garantáltan, minimális logisztikával valóban elvezetnének a legjobb feldolgozási eljárásokig. És ha ennek szerves részeként az újrahasznosítási rendszerben látványosan kezelhetetlen csomagolóanyagokat végre kivezetnénk a gyártásból. Ha az építési és városfejlesztési szabályok olyanok lennének, hogy beengednék a természetet a városba, és korlátoznák a mindent beépítés irányába ható (lefelé tartó) versenyt. Ha megbecsülnénk a meglevő épített vagyont, nem pedig eldobhatóvá tennénk azt, és a rombolás-építés kettősében látnánk a fejlődés zálogát. És rendszerekre is igaz ugyanaz, ami az egyénekre: elkezdhetnének előre, a másik oldalt megelőzve változni. 

De ne áltassuk magunkat azzal sem, hogy ha a rendszerek elkezdenék, akkor nekünk mégsem kellene változnunk! Ma hányan választanák az egy-két órán belül orvoshoz juttató tömegközlekedést, ha autóba is ülhetnek? Hányan volnának képesek – legalább az év legtöbb napján – autó nélkül élni azok, akik ma arra sem képesek, hogy ne minél nagyobb autót vegyenek? Hogyan használnák a világ legjobb, betétdíjas, mindent optimálisan gyűjtő, felhasználóbarát hulladékos rendszerét azok, akik a mai lehetőségeket sem használják ki, és akik több száz négyzetméteres kertekben is arra panaszkodnak, hogy „nincs helyük” komposztálni, vagy az csak simán derogál nekik? Mi lenne a jó rendszerrel, ha mi nem készülnénk fel a használatára? 

Mi lenne velünk, ha a tényleg jó rendszereket megkapnánk, és csak akkor vennénk észre, hogy azok nem a mai kényelmünket adják vissza, csak lehetővé teszik, hogy szolidabb életmóddal végre tényleg fenntartható életet éljünk? Könnyen azt gondolnánk, hogy a fenntartható rendszer hazugság. Azért, mert önmagában valóban az. Ahogy önmagában a megfelelő egyéni viselkedés is az, de abból, hogy mindegyik fél csak a másikra vár, tényszerűen csak úgy lehet kilépni, hogy valaki tesz valamit. Ne gondoljuk, hogy egyéni aktivitásunkkal elkényelmesítjük, saját kárunkra hozzuk helyzetbe a többi embert és a nagy rendszereket! Rájuk is ugyanezek az intelmek érvényesek, nekik is pont ezek miatt lépniük kell. A többiekre, a másik oldalra várni kifejezetten veszélyes; a legrosszabb elvárásokat teljesíti be.