Azok, akik önkéntes városi faültetéssel foglalkoznak, rossz emberek nem lehetnek. Már csak azért sem, hiszen a „megvilágosodottságnak” mi is, ők is valamilyen fokán állunk. Cselekszünk, mert értjük, hogy cselekedni kell. A mindennapokban is nagy többségükkel rokon lelkek vagyunk; azok, akik szabadidejüket arra pazarolják, hogy fákkal ültessék tele a várost, szívükön viselik a hulladékcsökkentést, tágabban véve a környezeti ártalmak csökkentését – amit az átlagemberek még mindig magától értetődőnek, kiküszöbölhetetlen szükséges rossznak tartanak. Ugyanígy mi is, ahol csak tudunk, részt veszünk a városi faültetésekben, szervezzük is néha a hátteret – például a komposztot.

Mindkét társaság beletartozik azoknak a körébe, akik vagy értik, hogy mi a helyzet, vagy engedelmeskednek a lelkük mélyén már felbukkanó aggodalomnak: mi lesz itt, ha nem tudunk változtatni az életünkön? Ők is, mi is hajlandóak vagyunk cselekedni is a változás érdekében. Van, amit ők értettek meg eddig jobban, és van, amit mi. Ez utóbbiról szól ez a kiáltvány, ez a figyelmeztetés, ez a kérés. 

A változásnak viszont jelentősnek és alaposnak kell lennie

Nem elégedhetünk meg félmegoldásokkal, nem tarthatjuk tiszteletben a rossz szokásokat, a kényelmes de ártalmas megszokások iránti vágyat. Ez könnyen úgy tűnik a kívülállók számára, hogy „a zöld szörny mindig csak többet akar”, azonban egyszerűen arról van szó, hogy a szükséges változás nagyobb, mint azt kívülállóként gondolnánk. Az eddig megtett, akár jelentős lépések sem elegendőek (például csak a klímaváltozásnál maradva: említhetnénk, hogy a globális üvegházgáz-csökkentési kívánalmakhoz képest mennyire keveset léptünk még csak előre, de nem említhetjük, hiszen nem is előre lépdelünk, hanem még mindig hátra: a globális kibocsátás még mindig rendületlenül és meredeken nő).

Amellett, hogy a szükséges változás súlyosságát meg kell érteni és – sajnos – el kell fogadni, azt is érdemes jól az eszünkbe vésni, hogy itt nincsenek is kívülállók. Minden ember érintett, a válságok minden embert köteleznek a cselekvésre.

Ezt a faültető kollégák pont tudják, hiszen részt vesznek, cselekszenek, törekszenek. A „zöld szörny” (most a mi képünkben) azonban tőlük is többet követel. A faültetésnek is van lábnyoma, és ha már elhatároztuk, hogy a városaink klímaadaptációjáért és egy kicsit a kibocsátáscsökkentéséért is teszünk, akkor kutya kötelességünk ezt a lábnyomot is csökkenteni. S miért hánytorgatjuk ezt fel pont mi? Azért, mert ebben mi tudunk, illetve minden városi komposztálással foglalkozó közösség tud segíteni; és segítünk, segítenek is: az ültetendő fák tápanyag- és talajjavítási igényeit városi komposzttal is kiválóan meg lehet oldani, és akkor nincs szükség fánként 30–100 kg áruházi trágya felhasználására. 

Ez nem elsősorban azért jó, mert a mi hülye komposztunk végre bekerül valahová, hanem azért, mert fánként ennyi anyagot – kisteherautóval vagy személyautóval – elhozni a városszéli áruházból, valamint kamionokkal már oda is beszállítani messzi vidékekről nem kis környezetterheléssel jár. Ennek a környezetterhelésnek a kiküszöbölése pedig a mellékelt ábra szerint baromi könnyű. Egy aspektust kivéve: a fejekből nehéz kivenni azt az alapigazságot, hogy „az áruházi cucc jó”, „az ipari termék megbízható”, „a fogyasztás szükséges”, „a kereskedelem hajtja a világot”, „ami be van csomagolva, csak az lehet professzionális”. 

Állandóan azzal kell szembesülnünk, hogy ahová megbeszéltük, hogy komposztot viszünk, még ott is kötelezően felbukkan az áruházi zsákos, és legfeljebb arra méltatják a városi komposztot, hogy a zsákos mellé beöntsék. Őszintén megvallva olyan faültetéssel még soha nem találkoztunk, amit nem mi szerveztünk, és ne lett volna ott a zsákos trágya (pontosabban egy jó szervezésről hírből hallottunk: a II. kerületi 10 Millió Fa-szervezők egy nagyobb ültetésükhöz már szerveztek érett istállótrágyát – reméljük, helyből vagy közelről, és hogy hosszú távú együttműködésről van szó). A műanyag zsákokhoz, az áruházi beszerzéshez való ragaszkodással viszont óriási lehetőséget szalasztunk el. A városi biohulladék körforgásának bezáródását akadályozzuk meg, és ezzel a körforgás másik felébe beleölt munkát is részben feleslegessé tesszük: a megtakarítható klímalábnyom jelentős része az elvégzendő munka jelentéktelen részének elmulasztása kedvéért ugrik az egyenletből. 

Vittük a komposztot (a nyitott, újrafelhasznált zsákokban), ott volt az áruházi (a lezártakban). Minek?! 

Ilyen jól állunk a fenntarthatóságért, a körforgásosságért folyó küzdelemben? 

Nem! Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy a változás élcsapatainak egy része is a hagyományos „zöldülést” kövesse: azzal kezdje a zöld projektjeit, hogy leszalad a plázába pár trendi zöld cuccért. Valójában zöldülést csak abból lehet itt és most elérni, ha a beszerzéseinket minimalizáljuk, a meglevő dolgainkból hozunk ki minél többet, és csak akkor szerzünk be valamit, amikor az feltétlenül muszáj. (A szörny mindig többet akar: következnek majd az újrahasznosított karók, a földből előkerülő kövek helyben hagyása, az esővízből, szürkevízből megoldott öntözés – de a trágya ezeknél fontosabb kérdés.) 

Jöhetnek persze olyan ellenvetések, hogy akkor most milyen a városi komposzt minősége. Jó az a faültetéshez? Egészen biztos, hogy jó; teljesen kizárt, hogy az számítson, hogy az előre nem is tisztázott minőségű, tápanyagtartalmú földhöz 5–10, erőszakos esetben 15%-os arányban, saccra hozzákevert szerves trágya most éppen hány milligramm káliumot, foszfort és biológiailag hozzáférhető nitrogént tartalmaz. Hosszabb távon úgyis a talaj alapminősége (ionháztartása, élőhelyi tulajdonsága) számít, amit a bármelyik trágyában domináns szénmátrix ad meg (attól fekete). Ráadásul a fák a városban már közvetlenül az ültetés után a tápanyagtartalom kicsi ingadozásainál jóval nagyobb stresszhatásoknak is ki lesznek téve; az ilyen, már-már jelentéktelen körülményekhez való alkalmazkodást eddig is megoldották, és ezután is meg fogják oldani. Inkább arra figyeljünk, hogy nyáron ne száradjanak ki! 

Sőt, az egyértelmű felhasználási utasítást nem is kapó áruházi anyagba vetett elvakult hit csak akadályozza a saját szemléletformálásunkat. Annak a biztos jele és eszköze, hogy nem tudunk elszakadni a hétköznapjainkat is láthatatlanul uraló ipari (túliparosított) rendszerektől. „Ami be van csomagolva, csak az lehet professzionális.” 

Ne használjatok áruházi trágyát! 

Legközelebb tehát beszéljetek az ültetési projekthez legközelebb eső közkomposztálókkal, és fogadjátok a tőlük jövő anyagot. Ez nemcsak a biohulladék körforgását zárja be, nemcsak jelentős logisztikai lábnyomot takarít meg, nemcsak bátorítást ad a komposztközösségeknek, hogy lám, nemcsak a hulladékcsökkentésben, de a konkrét értékteremtésben is eredményesek voltak, hanem olcsóbbá, hatékonyabbá, tömegesíthetőbbé teszi a faültetéseket is (merthogy a zöld szörny itt is többet akar: a városi fákból sosem elég!). A zsákos trágya árát is facsemetére, szerszámokra, szervezésre lehet fordítani. 

S végül így együtt erősítjük egymás szemléletformáló erejét. Jé, ez működik! Jé, ez így működik! Ha az egyik oldalon leválunk a hagyományos, ipari, fogyasztói, környezetterhelő rendszerekről, az nem kompenzációt követel a másik oldalon, hanem pont lehetővé teszi ott is a kilépést! S ha ezzel a szemléleterősítéssel kölcsönösen megajándékoztuk egymást, más félmegolásokat is segíthetünk a teljesség felé vezető úton. Rögtön: a közkomposztálás maga is félmegoldás jelenleg. De ha odafigyelünk, egy hobbiszinten döglődő rendszerből, amit az év végétől bevezetendő biokukás rendszer várhatólag éppen kinyírni is készül (akár akarata ellenére is), fejlődő rendszerré válhat. Reméljük, még nem későn. 

Politizálni most végképp nem szeretnénk, de ugyanígy válhat minden üres és álságos, saját magában sem bízó (ál-) zöld frázis érvényessé. Ezzel az erővel lökdöshetjük az ál- és a félmegoldásokat a valódiság, a teljesség felé. Ahogy még a pápa is deklarálta legutóbbi aggódó intelmei között (Laudate Deum, 71.): noha igenis szükség van a nagy rendszerek átalakítására, ezt hitelesen pont az egyéni kezdeményezések, az egyéni feladatvállalások sokasága tudja kikényszeríteni.