Talán nem túl fennhéjázó ezzel a címmel illetni rövid összefoglalónkat; amiben arról lesz szó, hogy nagy vonalakban milyen biokémiai folyamatok vezetnek a biohulladéktól a humuszig, mit kell általánosságban megértenünk ahhoz, ha a komposztálás mikéntjében annyira el szeretnénk merülni, hogy a különféle részfolyamatok és okok durva ismeretében az egész témakörről megalapozott rendszerszintű ismereteink legyenek. Legfőképpen ahhoz van szükségünk ezekre az ismeretekre, hogy tudjuk, hogyan kell összerakni a komposztot, s hogyan kell azt kezelni ahhoz, hogy optimálisan bomoljék, ne legyen büdös, ne legyen lassú. Ehhez kell megismernünk a biokémiai alapokat és pár bennfentesnek tűnő fogalmat.

Mi az a szén–nitrogén-arány? Mik a szénben gazdag „barna” anyagok, mik a nitrogénben dúsabb „zöldek” (vagy inkább: „színesek”)? Mi is történik akkor a komposztálás során? Miért jó a talajnak a végeredmény? Kezdjünk bele! 

Sajnos vagy szerencsére annyit sikerül dolgoznunk pár projektünkkel, hogy abból már mások is megpróbálnak megélni. Volt a múltkor az a komposztálós influenszerkedés, most pedig egy amatőr politikusi jókívánság. Íme: 

Méltán népszerű, a mai társadalmat a kukához fűző intim viszonnyal szembesítő előző posztunk után a kilábalásról elmélkedünk. Hogyan menekülhetünk gyorsan a saját magunk által okozott szorult helyzetünkből? Hogyan nézhetünk a mi kis luxuskondenzátorunk kulisszái mögé, hogy felszabaduljunk az általa biztosított hamis luxus rabságából? 

Mekkora fergeteges buli lenne, ha év közben rendszeresen dobálnánk ki befőttes üvegeket a szemétbe (a legnagyobb részét természetesen a vegyesbe, hiszen egyszer élünk, de jobb, ha az unokáink egyszer se), aztán amikor kedvünk szottyan ilyeneket használni – például befőzéshez, mert azt hallottuk, hogy az milyen tudatos dolog is már –, drága pénzen vennénk ugyanolyanokat a boltban! A boltban pedig kettesével, négyesével, valahányasával még össze is lennének ezek zsugorfóliázva, mert elaprózni semmit sem szabad, főleg nem a szemétgyártás netovábbját, a csomagolóanyagok további csomagolását. 

És lőn! Újonnan megvehetjük, amit tegnap kidobtunk – drágán és csomagolva, ahogy illik.

Az influeszer dolga az, hogy influáljon, azaz befolyásoljon. De ha badarságokat mond? Ráadásul más munkáján élősködve? Az internet korában könnyű (gyanúsan) gyorsan felemelkedni, sok embert elérni, sokak véleményét befolyásolni. Sokan azonban elfelejtik, hogy e szerepben, tulajdonképpen botcsinálta újságíróként mekkora felelősség terheli őket. Ennek megfelelően arról is könnyen megfeledkeznek, hogy elmélyüljenek kinézett szakterületük tudásában, alaposan utánakeressenek egy-egy témának, hírvivőhöz méltóan ütköztessenek információkat, véleményeket, s nem utolsósorban tisztességesen értékeljék és hivatkozzák mások munkáját.

Mivel egyre inkább elmosódik a határ az internet korában felvirágzott spontán újságírás és a hivatásos média világa között, ilyen anyagokkal könnyű már bekerülni a tévébe is; azonban sok néző még mindig a régi reflexekkel viszonyul ahhoz, ami onnan jön: hát, akkor ez biztos így van. És kész a baj. Mi itt éveken, (évtizedeken) át erőlködünk, hogy átformáljunk egyes téves, de elterjedt nézeteket, mire egy önjelölt influenszer feláll a szemétdombunk tetejére (a témából adódóan szinte szó szerint), és pillanatok alatt hihetetlen károkat okoz az ügynek. Mert a tévében valamit kell mondani. Utánanézni, utánakérdezni (elolvasni az orra előtt levő tájékoztatókat, hivatkozásokat) nem kell.

Alapvetően minden, ami elterjedt, egyszerű felépítésű műanyagból (egy darabból) van; tehát nem kevert, nem összetett, nem habosított termék és nem műszálas textil. Emellett a két legelterjedtebb fém: alumínium és vas. Továbbá az előzőeken felül minden olyan hulladékfajta, amit a helyi szabályozás ebbe a kukába sorol. Érdekes, elsőre önellentmondásnak látszó, praktikus előírás még, hogy maguk az ide kerülő tárgyak lehetnek koszosak, de a kukát nem mocskolhatják össze. Úgy pakoljuk a sárga kukát, hogy tudjuk, ezt „odabent” alapvetően kézzel fogják válogatni!

Tulajdonképpen ez kellene, hogy legkönnyebb legyen: minden, ami (tiszta) papír, idevaló. Van azonban pár régi és új részlet, amit mindenképpen át kell gondolni – nagyon bonyolult persze ez sem lesz. Annyit mindenképpen érdemes előzetesen és összefoglalólag megemlíteni, hogy a papír elég jól újrafeldolgozható nyersanyag – manapság lényegében csak azért nem pörög az újrafeldolgozás, mert az egyszerűségre, az olcsóságra, az eldobhatóságra, a könnyű helyettesíthetőségre törekedtünk ebben is: az új papír olcsóbb, mint az újrafeldolgozott –, de a fenntarthatóság érdekében mindenképpen megéri a lehető legtöbbet visszajuttatni a körforgásba.

Ez messze a legegyszerűbb: üveg. Kicsit részletezve: öblösüveg. Amire vigyázni kell, az a színtelen és a színezett anyag elkülönítése. Nem is ez jelenti itt a fő problémát, hanem az, hogy ha már megvan, amit az üveggyűjtőbe tennénk, akkor hol az üveggyűjtő? 

A szelektív hulladékgyűjtés anyagáramai közül a komposztálás a kedvencünk, hiszen ez az az újrahasznosítási forma, ami egyrészt technológiamentes – nem fogjuk magával az újrahasznosítással terhelni a környezetet –, másrészt biztos: senki és semmi nem fogja kézen-közön elrontani a külön gyűjtésünk eredményét, harmadrészt teljesen helybe hozható, hiszen minden kertben, minden négyzetméternyi földdarabon, sőt, akár beltérben is bárhol lehetőség van a szerves anyagok komposztálására. 

Azok, akik önkéntes városi faültetéssel foglalkoznak, rossz emberek nem lehetnek. Már csak azért sem, hiszen a „megvilágosodottságnak” mi is, ők is valamilyen fokán állunk. Cselekszünk, mert értjük, hogy cselekedni kell. A mindennapokban is nagy többségükkel rokon lelkek vagyunk; azok, akik szabadidejüket arra pazarolják, hogy fákkal ültessék tele a várost, szívükön viselik a hulladékcsökkentést, tágabban véve a környezeti ártalmak csökkentését – amit az átlagemberek még mindig magától értetődőnek, kiküszöbölhetetlen szükséges rossznak tartanak. Ugyanígy mi is, ahol csak tudunk, részt veszünk a városi faültetésekben, szervezzük is néha a hátteret – például a komposztot.

Mindkét társaság beletartozik azoknak a körébe, akik vagy értik, hogy mi a helyzet, vagy engedelmeskednek a lelkük mélyén már felbukkanó aggodalomnak: mi lesz itt, ha nem tudunk változtatni az életünkön? Ők is, mi is hajlandóak vagyunk cselekedni is a változás érdekében. Van, amit ők értettek meg eddig jobban, és van, amit mi. Ez utóbbiról szól ez a kiáltvány, ez a figyelmeztetés, ez a kérés.