Ferenc pápa
Laudate Deum
kezdetű apostoli buzdítása

Minden jóakaratú emberhez
a klímaválságról

Tartalom

1. A globális klímaválság
     Ellenállás és zavarodottság
     Emberi okok
     Károk és veszélyek
2. A növekedő technokrata paradigma
     A hatalmunk használatának újragondolása
     Az erkölcsi ösztöke
3. A nemzetközi politika gyengesége
     A multilateralizmus újjászervezése
4. Klímakonferenciák: haladás és kudarcok
5. Mit várhatunk a dubaji COP28-tól?
6. A lelki motivációk
     A hit fényében
     Úton közösségben, felelősségvállalással
Hivatkozások
(Megjegyzések a fordításhoz)

1. „Dicsérjétek az Istent minden teremtményéért!” Ez volt az az üzenet, amit Assisi Szent Ferenc hirdetett; az életével, költeményeivel és minden cselekedetével. Ezen a módon fogadta el a bibliai zsoltárok meghívását és tükrözte Jézus érzékenységét Atyja minden teremtménye felé: „Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” (Mt 6,28–29) „Ugye két fillérért öt verebet is adnak. Mégis az Isten nem feledkezik meg egyetlenegyről sem.” (Lk 12,6) Hogyan vagyunk képesek nem csodálni Jézusnak ezt az érzékenységét az összes teremtmény iránt, akik velünk vannak utunkon?

2. Nyolc év telt el azóta, hogy kiadtam a Laudato si’ kezdetű enciklikát, amikoris meg szerettem volna osztani mindnyájatokkal, fivéreim és nővéreim a szenvedő bolygónkon, szívből jövő aggodalmamat a közös otthonunk iránt. Mégis, ahogy telt az idő, azt tapasztaltam, hogy a válaszunk erre nem megfelelő – miközben a világ, amiben élünk, az összeomlás felé halad, és könnyen lehet, hogy sorsdöntő pillanathoz közelít. Sőt, mi több, a klímaváltozás hatásai kétségkívül egyre jobban meghatározóak lesznek sok ember és sok család életére nézve. Érezni fogjuk ezeket a hatásokat az egészségügy, a munkavállalás, az erőforrásokhoz való hozzáférés, a lakhatás, a kényszerű népvándorlás stb. területén.

3. Ez egy globális társadalmi kérdés, éspedig olyan, ami nagyon szorosan kapcsolódik az emberi élet méltóságához. Az Amerikai Egyesült Államok püspökei nagyon jól kifejezték a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmainknak ezt a szociális dimenzióját, ami jóval több, mint egy gazdasági megfontolás, „mivel egymás és a Föld iránti felelősségünk szorosan kapcsolódik egymáshoz. A klímaváltozás egy a legalapvetőbb kihívások közül, amelyek a társadalmat és a globális közösséget érik. A klímaváltozás hatásait a legelesettebbek viselik, akár otthonunkban, akár máshol a világon.” [1] Az amazónai szinóduson összegyűlt püspökök ugyanezt mondták dióhéjban: „a természet elleni erőszak hatással van az emberek életére”. [2] S hogy kendőzetlenül kifejezzék, hogy ez többé nem egy másodlagos vagy ideológiai kérdés, hanem egy dráma, ami mindnyájunkra tör, az afrikai püspökök kijelentették, hogy a klímaváltozás „a strukturális bűn egy tragikus és megdöbbentő példáját” valósítja meg. [3]

4. Azok a reakciók és információk, amiket az elmúlt nyolc évből összegyűjthetünk, lehetővé teszik számunkra, hogy tisztázzuk és kiegészítsük azt, amit annak idején kijelentettünk. Evégett, és a mostani helyzet még kényszerítőbb volta miatt szerettem volna megosztani veletek ezeket az oldalakat.

1. A globális klímaválság

5. A helyzet tagadására, rejtegetésére, tompítására vagy relativizálására irányuló törekvések ellenére a klímaváltozás jelei itt vannak és egyre nyilvánvalóbbak. Senki nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az utóbbi években extrém időjárási jelenségeket tapasztaltunk; gyakori szokatlan hőséget, aszályt és a Föld egyéb jajkiáltásait, amelyek csak néhány kézzelfogható tünetét jelentik annak a rejtélyes betegségnek, ami mindnyájunkat érint. Igaz, hogy nem minden konkrét katasztrófát kell a globális klímaváltozás számlájára írni. Mindazonáltal az igazolható, hogy az egyes éghajlati változások, amelyeket az emberiség idézett elő, érezhetően megnövelik az olyan extrém jelenségek valószínűségét, amelyek egyre gyakoribbak és erősebbek. Ennek következményeként tudjuk, hogy minden fél fokkal, amivel a globális átlaghőmérséklet emelkedik, a nagy esőzések és árvizek ereje és gyakorisága nő egyes területeken, míg másokon a súlyos szárazságé, az extrém hőhullámoké, megint másokon a heves hóesésé. [4] Ha eddig pár hőhullám volt egy évben, mi fog történni, ha a globális átlaghőmérséklet 1,5 Celsius-fokkal növekszik – ami felé közelítünk? Ezek a hőhullámok egyre gyakoribbak és egyre erősebbek lesznek. Ha két fokkal nő az átlaghőmérséklet, a grönlandi jégsapkák és az antarktiszi jég nagy része teljesen elolvad, [5] s ennek rendkívül súlyos következménye lesz mindnyájunkra nézve.

Ellenállás és zavarodottság

6. Az utóbbi években egyesek úgy döntöttek, hogy kinevetik ezeket a tényeket. Állítólagosan megalapozott tudományos adatsorokat hoznak fel, mint például azt, hogy a bolygónak mindig voltak és lesznek lehűlési és felmelegedési periódusai. Egy másik fontos tényt azonban elfelejtenek: az, amit jelenleg tapasztalunk, egy szokatlanul gyorsuló felmelegedés, olyan sebességgel, hogy az mindössze egy emberöltő alatt – nem évszázadok vagy évezredek távlatában – igazolható lesz. A tengerszint emelkedése vagy a gleccserek olvadása könnyen megtapasztalható egy ember által a saját élete során, és valószínűleg pár éven belül sok népnek kell elhagynia az otthonát ezen folyamatok miatt.

7. Hogy kinevettessék azokat, akik a globális felmelegedésről beszélnek, rámutatnak arra, hogy időnként extrém hideg időszakok is rendszeresen előfordulhattak. Ilyenkor azt nem említik meg, hogy ezek és más rendkívüli jelek nem mások, mint különféle megnyilvánulásai ugyanannak az oknak: a globális egyensúlytalanságnak, ami a globális felmelegedéssel együttjár. Aszályok és árvizek, kiszáradt tavak és a népeket elüldöző tengeráradások végső soron mind-mind ugyanarra a kiváltó okra mennek vissza. Egyszersmind, ha a globális jelenségről beszélünk, akkor ezt nem keverhetjük össze a lokális okokkal magyarázható szórványos jelenségekkel.

8. Az infomációhiány ahhoz is elvezet, hogy összekeverjük a nagyskálájú klímaelőrejelzéseket, amelyek hosszú időre szólnak – legalább évtizedekről beszélünk –, az időjárás-előrejelzéssel, ami legfeljebb pár hétre vonatkozik. Amikor a klímaváltozásról beszélünk, akkor egy globális valóságról beszélünk – és közben folytonos helyi fluktuációkról –, amelyek évtizedekig eltartanak.

9. Hogy a valóságot leegyszerűsítsék, olyanok is vannak, akik a felelősséget a szegényekre tolják – hiszen nekik sok gyerekük van –, sőt, a problémát úgy akarják megoldani, hogy megcsonkítják a kevésbé fejlett országokban élő nőket. Mint mindig, könnyen úgy tűnhet, hogy minden a szegények hibája. Eközben a valóság az, hogy a bolygó pár százaléknyi, leggazdagabb lakossága jobban szennyez, mint a teljes népesség legszegényebb 50%-a, és a gazdagabb országok egy főre jutó kibocsátása sokkal magasabb, mint a szegényebbeké. [6] Hogy tudjuk elfeledni, hogy Afrika, ami a Föld legszegényebb népessége több mint felének otthona, a történelem során kibocsátott szennyezésnek elenyésző részéért felelős?

10. Gyakran halljuk, hogy ha a klímaváltozást a fosszilis energiaforrások használatának csökkentésével és tisztább energiaforrások kifejlesztésével kezeljük, az a munkahelyek számának csökkenéséhez vezet. Az viszont tényleg megtörténik, hogy milliók elveszítik a munkájukat a klímaváltozás különféle hatásai miatt: az emelkedő tengerszint, az aszály és más, a bolygót érő hatások sok embert tettek földönfutóvá. Ezzel szemben a megújuló energiákra való átállás, ha jól csináljuk, valamint az erőfeszítések, amelyek a klímaváltozás káros hatásaihoz való alkalmazkodást célozzák, alkalmasak arra, hogy számtalan munkahelyet hozzanak létre különféle szektorokban. Ehhez az szükséges, hogy a politikusok és az üzletemberek már most foglalkozzanak a kérdéssel.

Emberi okok

11. Lehetetlen tovább kételkedni a klímaváltozás emberi – „antropogén” – eredetében. Nézzük, miért! A légköri üvegházgázok koncentrációja, ami a globális felmelegedést okozza, állandó volt a tizenkilencedik századig, 300 ppm (milliomodrész) alatt. Azonban az évszázad közepén – az ipari fejlődéssel összefüggésben – a kibocsátás nőni kezdett. A legutóbbi ötven évben ez a növekedés jelentősen gyorsult, ahogy azt a Mauna Loa obszervatórium – ahol naponta mérik a szén-dioxid koncentrációját 1958 óta – azt megerősítette. Miközben írtam a Laudato si’-t, megdőlt egy történelmi rekord – 400 ppm –, és 2023 júniusára elétrük a 423 ppm-et. [7] Az 1850 óta kibocsátott nettó mennyiség több mint 42%-a 1990 után került a légkörbe. [8]

12. Eközben az is bizonyítást nyert, hogy a legutóbbi ötven évben a hőmérséklet példa nélküli módon növekedett; gyorsabban, mint az utóbbi kétezer évben bármikor. Ebben az időszakban évtizedenként 0,15 °C-os felmelegedés volt a trend, a legutóbbi 150 éves érték kétszerese. 1850 óta összesen a globális átlaghőmérséklet 1,1 °C-kal nőtt, de a sarkvidéki régiókban még nagyobb volt a hatás. Ilyen sebességgel lehetséges, hogy egy évtizeden belül elérjük az 1,5 °C-os ajánlott felső korlátot. [9] Ez a növekedés nemcsak a földfelszínen történik, hanem kilométerekkel feljebb az atomszférában, de az óceánok felszínén, sőt, még a tengerek több százméteres mélységeiben is. Ezzel együtt a tengerek elsavasodtak, az oxigénszintjük pedig csökkent. A gleccserek visszahúzódnak, a hótakaró csökken, és a tengerszint állandóan nő. [10]

13. Nem lehetséges elrejteni az összefüggést a globális klímajelenségek és az üvegházgázok gyorsuló kibocsátása között, kiváltképp a huszadik század közepe óta. A klímatudósok elsöprő többsége egyetért ezzel az összefüggéssel, és csak egy nagyon kis részük próbálja cáfolni a bizonyítékokat. Sajnálatos, hogy a klímaválság nem olyan téma, ami érdekli a gazdaság nagy szereplőit, akiknek a legfőbb gondja a lehető legnagyobb profit minimális költséggel és a legrövidebb idő alatt.

14. Kötelességemnek érzem, hogy ezeket a látszólag nyilvánvaló dolgokat tisztázzam egyes nemtörődöm és gyenge lábakon álló vélemények miatt, amelyekkel találkozom – még a Katolikus Egyházon belül is. Eközben nem kételkedhetünk többé abban, hogy az ok, ami e veszélyes folyamatok szokatlan gyorsasága mögött áll, egy tény, amit nem rejthetünk már véka alá: a rendkívüli fejlemények, amelyeknek közük kell, hogy legyen a természetbe való nyakló nélküli emberi beavatkozáshoz az utóbbi két évszázadban. A természetes eredetű események, amelyek felmelegedést szoktak okozni – mint például a vulkáni kitörések és egyebek –, nem elegek ahhoz, hogy a legutóbbi évtizedek változásainak arányát és sebességét magyarázzák. [11] Az átlagos földfelszíni hőmérséklet változása nem magyarázható máshogy, csak az üvegházgázok mennyiségének növekedésével.

Károk és veszélyek

15. Az éghajlati válságnak egyes hatásai már most visszafordíthatatlanok, legalábbis párezer éven belül – mint például az óceánok globális átlaghőmérsékletének a növekedése, az elsavasodásuk és az oxigéntartalmuk csökkenése. A világtengereknek hőtehetetlenségük van, és évszázadokba telik a hőmérsékletük és sótartalmuk normalizálása; és ez hatással van sok faj túlélési esélyeire. Ez egy annak a jelei közül, hogy e világ más teremtményei már nem társaink az utunkon, hanem áldozatainkká lettek.

16. Ugyanezt mondhatjuk el a kontinentális jégrétegek visszahúzódásáról. A sarki olvadást nem lehet visszafordítani évszázadokon át. Ami az éghajlatot illeti, vannak olyan tényezői, amelyek hosszú idők óta állandóak, függetlenül attól az eseménytől, ami kiváltotta őket. Ebből következik, hogy most már képtelenek vagyunk arra, hogy megállítsuk azt a hatalmas pusztítást, amit okoztunk. Arra is alig van időnk, hogy a még nagyobb károkat elhárítsuk.

17. Egyes apokaliptikus előrejelzések könnyen tűnhetnek hihetetlennek vagy nem kellően megalapozottnak. Ez nem vezethet minket arra, hogy a valós esélyét figyelmen kívül hagyjuk annak, hogy kritikus ponthoz közelítünk. Kis változásoknak is lehetnek nagy hatásaik, melyeket nem látunk előre, és talán vissza se tudunk már fordítani a tehetetlenségi hatások miatt. Ennek a vége az, hogy egy olyan eseménysorozat indul el, ami a hólabdára hasonlít. Ezekben az esetekben mindig túl késő lesz, hiszen semmilyen beavatkozás nem tudja megállítani a folyamatot, ami elkezdődött. Nincs visszaút. Nem jelenthetjük ki bizonyossággal, hogy ez mind megtörténik, ha a mai állapotokból indulunk ki. De az biztos, hogy folyton lehetséges marad, ha figyelembe vesszük azokat a jelenségeket, amelyek már mozgásba lendültek, s amelyek „érzékenyebbé” teszik az éghajlati rendszert, mint például a jégsapkák visszahúzódása, a tengeráramlások változásai, a trópusi esőerdők irtása, az oroszországi permafroszt olvadása stb. [12]

18. A fentiekből következik, hogy sürgős szükség van egy szélesebb perspektívára, egy olyanra, ami lehetővé teszi, hogy megbecsüljük a fejlődés csodáit, de azt is, hogy komoly figyelmet szenteljünk más hatásoknak, amelyek valószínűleg elképzelhetetlenek voltak egy évszázaddal ezelőtt. Nem másra van szükség a részünkről, mint egyfajta felelősségre az örökség iránt, amit magunk után hagyunk, ha távozunk ebből a világból.

19. Végezetül azt is hozzátehetjük, hogy a koronavírus-járvány bizonyította az emberi élet szoros kapcsolatát más élőlényekével és a természeti környezetével. Különös módon azt is megmutatta, hogy ami a világ egy táján történik, visszahat az egész bolygóra. Ez arra sarkall, hogy megerősítsem két meggyőződésemet, amit újra és újra elmondok: „minden mindennel összefügg” és „senki sem üdvözül egyedül”.

2. A növekedő technokrata paradigma

20. A Laudato si’-ben egy rövid összefoglalást adtam a technokratikus paradigmáról, ami a jelenlegi környezeti hanyatlás mögött áll. Ez „az emberi életnek és tevékenységnek egy olyan felfogása, amely irányát vesztette, és annyira ellentmond a valóságnak, hogy végül lerombolja azt”. [13] A dolog legmélyén ez azt a véleményt jelenti, „mintha a valóság, a jó és az igazság automatikusan fakadna a technológiai és gazdasági hatalomból”. [14] Logikus következményként válik ekkor könnyen elfogadhatóvá „a végtelen vagy korlátlan növekedés eszméje, amely oly nagyon fellelkesítette a közgazdászokat, a pénzügyi és műszaki szakembereket”. [15]

21. Az utóbbi években megerősíthettük ezt a diagnózist, kiváltképp miközben tanúi lehettünk a fenti paradigma új fejleményének. A mesterséges intelligencia és a legfrissebb technológiai újítások a határtalan emberi lény felfogásából indulnak ki, akinek a képességeit és a lehetőségeit végtelenül kiterjeszthetjük a technológiának köszönhetően. Eképpen a technokratikus paradigma félelmetes módon táplálja saját magát.

22. Kétségen felül áll, hogy a technológia által igényelt természeti erőforrások, mint például a lítium, a szilícium és sok más, nem korlátlanok; a nagyobb probléma mégis az az ideológia, ami e megszállottság mögött áll: növeljük az ember hatalmát minden elképzelhető határon túl, és ehhez a nem emberi világ puszta erőforrásul szolgál. Minden, ami létezik, megszűnik ajándéknak lenni, amiért hálásak kell, hogy legyünk, amit becsülni és ápolni kell, s ehelyett szolgává, prédává lesz az emberi elme és törekvései kényének-kedvének kitéve.

23. Hátborzongató felismerni, hogy a technológia által kiterjesztett képességek „azoknak a kezébe, akiknek megvan a tudása, de legfôképp a gazdasági hatalma annak felhasználására, iszonyatos hatalmat adnak az egész emberiség és a világ felett. Az emberiségnek soha nem volt ekkora hatalma önmaga felett, és semmi sem garantálja, hogy jól fogja felhasználni, különösen, ha azt nézzük, most miképp él vele. […] Kiknek a kezében van és kiknek a kezébe kerülhet ekkora hatalom? Rendkívül kockázatos, hogy az emberiség egyik kis csoportjáé legyen.” [16]

A hatalmunk használatának újragondolása

24. Képességeinek nem minden kiterjesztése jelent haladást az emberiség számára. Elég azokra a „csodálatos” technológiákra gondolni, amelyeket népek megtizedelésére, atombombák ledobására és etnikumok megsemmisítésére alkalmaztak. Voltak olyan történelmi pillanatok, amikor a haladás iránti csodálatunk vakká tett minket a szörnyű következmények iránt. De ez a veszély mindig fennáll, mivel „az óriási technológiai fejlődést nem kísérte az ember növekedése felelősségben, értékekben és lelkiismeretben. […] Ebben az értelemben mezítelen, és ki van szolgáltatva saját hatalmának, amely folyamatosan növekszik anélkül, hogy az embernek lennének eszközei ellenőrzése alá vonni. Rendelkezhet felületes mechanizmusokkal, de kijelenthetjük, hogy hiányzik a megbízható etika, az a kultúra és spiritualitás, amely ténylegesen korlátozná és a józan önmegtagadás keretei között tartaná.” [17]

25. Ezzel a technokratikus paradigmával ellentétben mi azt mondjuk, hogy a minket körülvevő világ nem a kizsákmányolásunk, nyakló nélküli használatunk és határtalan nagyravágyásunk tárgya. Azt sem állíthatjuk, hogy a természet csak egy „díszlet”, amiben mi éljük az életünket és végezzük a munkánkat. Mivelhogy a természetbe „[b]elé vagyunk foglalva, részei vagyunk, és átjárjuk egymást”, [18] és így az „ember nem kívülről, hanem belülről nézi a világot”. [19]

26. Ez az, ami kizárja azt a lehetőséget, hogy az ember kívülálló, egy idegen elem, ami kizárólag arra alkalmas, hogy ártson a környezetnek. Fel kell ismerni, hogy az emberi lények a természet részei. Az emberi élet, az értelem és a szabadság is a természet alkotóelemei, ami gazdaggá teszi a bolygónkat, a belső működésének és egyensúlyának részei.

27. Ebből következik, hogy az egészséges ökológia az emberek és a környezet közötti kölcsönhatásnak is az eredménye – ahogy ez az őshonos kultúrák esetében történik, és történt is ezidáig évszázadokon át a Föld különböző területein. Az emberi csoportosulások gyakran „teremtettek” maguknak környezetet [20] átalakítva azt valamelyest anélkül, hogy lerombolták vagy veszélyeztették volna azt. Napjaink nagy problémája az, hogy a technokratikus paradigma lerombolta ezt az egészséges és harmonikus viszonyt. Bármi történik is, az elkerülhetetlen szükség arra, hogy e romboló és ártalmas paradigmát meghaladjuk, nem vezethet arra, hogy megtagadjuk az embert, hanem arra, hogy figyelembe vegyük a természeti rendszerek és „a társadalmi rendszerek” kölcsönhatását. [21]

28. Többek között az emberi hatalom kérdését kell újragondolnunk; a jelentését és a korlátait – mivel a hatalmunk fantasztikusan megnövekedett pár évtized alatt. Lenyűgöző és csodálatos technológiai fejlődést értünk el, és nem ismertük fel, hogy eközben nagyon veszélyes lényekké váltunk, alkalmasakká arra, hogy sok-sok élőlény életét fenyegessük, valamint a saját fennmaradásunkat. Ezen a napon érdemes felidézni Szolovjov ironikus megjegyzését egy „olyan korról, ami annyira fejlett volt, hogy végül az utolsó lett”. [22] Világos gondolkodásra és őszinteségre van szükségünk ahhoz, hogy időben belássuk, az erőnk és az általunk produkált fejlődés saját magunk ellen fordul. [23]

Az erkölcsi ösztöke

29. A valódi erő erkölcsi hanyatlását marketinggel és a hamis információval álcázzuk – hasznos eszközök azok kezében, akiknek több erőforrásuk van arra, hogy azokat bevessék a közvélemény befolyásolására. Ezek segítségével minden olyan esetben, amikor tervek születnek egy-egy projektről, ami jelentős környezeti változásokat vagy magas környezetszennyezést eredményez, ezekkel az eszközökkel ébresztenek reményt a térség népében a helyi fejlődés iránt, amit ez eredményez, vagy a gazdasági növekedési potenciál iránt, a munkahelyek iránt és az emberi fejlődés iránt, amit ez majd a gyerekeiknek jelent. Eközben láthatólag nem igazán érdekli őket ezeknek a népeknek a jövője, hiszen nem is mondják el világosan, hogy a projekt eredménye a földjeik kopárrá tétele lesz, az életminőségük hanyatlása, egy elhagyatott és kevésbé lakható táj, ahol nincs élet, nincs örömet adó közösség, nincs remény a jövő iránt; s mindezek mellé a globális károk, amelyek végül sok más embernek is ártanak.

30. Elég arra a múló lelkesedésre gondolni, amit az a pénz okoz, amit a nukleáris hulladék egy adott helyen való lerakásáért kapnak. A ház, amit ezért a pénzért vehettek volna, sírhellyé változott a betegségek miatt, amelyeket ez okozott. És ezt nem a túláradó képzeletemtől mozgatva mondom, hanem annak alapján, amit láttunk. Azt mondhatnánk, hogy ez egy szélsőséges példa, de az ilyen esetekben nincs helye „kisebb” károkról beszélni, mivel pontosan a tűrhetőnek gondolt problémák felhalmozódása az, ami eljuttatott minket abba a helyzetbe, amiben most találjuk magunkat.

31. Ehhez a helyzethez nemcsak a fizikának vagy a biológiának van köze, hanem a gazdaságnak is, és annak, ahogy ehhez hozzáállunk. A minimális költséggel elérhető maximális haszon szellemisége racionalitásnak, haladásnak és illuzórikus ígéreteknek álcázva lehetetlenné teszi az őszinte aggódást a közös otthonunkért, illetve a szegények és a társadalmunkból kitaszított rászorulók megsegítésével való tényleges foglalatosságot. Meg kell jegyeznünk, hogy az utóbbi időkben mindenféle hamis próféták ígéreteitől megszédülve és felizgatva a szegények időnként maguk válnak egy olyan világ illúziójának áldozatává, amely nem nekik épül.

32. A „meritokrácia” fogalma körül is kialakulnak hamis törekvések, és ez végül úgy néz ki, mint egy „arra érdemes” emberi hatalom, aminek mindent alá kell rendelni – azok irányítása mellett, akik több lehetőséggel és előnnyel születtek. A kemény munka értékéhez való egészséges viszonyulás, a veleszületett képességek kibontakoztatása és a dicséretre méltó kezdeményezőkészség egy dolog, de ha nem keressük az eredendő esélyegyenlőséget, akkor a „meritokrácia” könnyen válik egy olyan válaszfallá, ami még jobban megszilárdítja kevesek privilégiumait a nagyobb hatalom révén.

33. Tudatosítva és odafigyelve a gyermekekre, akik majd tetteik káros következményéért meg kell, hogy fizessenek, elkerülhetetlenül felmerül a lényegre irányuló kérdés: „Mi az én életem értelme? Mi az én Földön töltött időmnek az értelme? És mi a végső értelme minden munkámnak és erőfeszítésemnek?”

3. A nemzetközi politika gyengesége

34. Miközben „[a] történelem azonban visszafordulni látszik […], minden nemzedéknek sajátjává kell tennie az előző generációk küzdelmeit és eredményeit, és még magasabb célok felé kell vezetnie. Ez az út. A jó – csakúgy, mint a szeretetet, az igazságosság és a szolidaritás – nem érhető el egyszer s mindenkorra: naponta meg kell dolgozni érte.” [24] Ahhoz, hogy szilárd és tartós eredményeket érjünk el, kitartok amellett, hogy „előnyben részesítendők az államok közötti többoldalú megállapodások”. [25]

35. Nem hasznos, ha összekeverjük a multilateralizmust egy világhatalommal, ami egy személy vagy egy túlzott hatalommal felruházott elit kezében koncentrálódik: „[a]mikor egyfajta törvény által szabályozott világtekintély lehetőségéről beszélünk, nem feltétlenül kell személyes tekintélyre gondolnunk”. [26] Mindenekelőtt arról beszélünk, hogy „hatékonyabb világszervezeteket kellene létrehozni, amelyek felhatalmazással bírnak a globális közjó biztosítására, az éhínség és a nyomor megszüntetésére, valamint az alapvető emberi jogok védelmére”. [27] A lényeg, hogy valódi hatalommal kell ezeket felruházni, úgy hogy biztosítsák egyes jól meghatározott, nélkülözhetetlen célok elérését. Ezen a módon egy olyan multilateralizmus is kialakulhat, ami nem függ a változékony politikai környezettől vagy kevesek érdekeitől, továbbá stabilan hatékony.

36. Továbbra is sajnálatos tény, hogy a globális kríziseket kiengedjük a kezünk közül, miközben lehetőséget adhatnának a kedvező változásokra. [28] Ez történt a 2007–2008-as financiális krízis esetén, és ismét a koronavírus-válság alatt. Így „a válság nyomán világszerte kidolgozott tényleges stratégiák a több individualizmus és a kevesebb integráció, és az igazán hatalmasok még nagyobb szabadsága felé irányulnak, akik mindig megtalálják a módját, hogy sértetlenül megússzák”. [29]

A multilateralizmus újjászervezése

37. Úgy látszik, a jelenlegi kihívás nem a régi multilateralizmus átmentése, hanem sokkal inkább az, hogy újragondoljuk és újjáteremtsük azt; figyelembe véve világ új helyzetét. Arra hívlak benneteket, hogy felismerjétek, „a civil társadalomban számos egyesület és szervezet segít kompenzálni a nemzetközi közösség gyengeségeit, az összetett helyzetekben előforduló koordináció hiányát, egyes csoportok alapvető emberi jogainak és krízishelyzeteinek figyelmen kívül hagyását”. [30] Például az Ottawai egyezmény a gyalogsági aknák alkalmazásának, előállításának és gyártásának a tilalmáról egy példa, ami azt mutatja, hogy a civil társadalom a szervezeteivel hogyan képes arra, hogy olyan hatékony változásokat indítson el, amelyekre az ENSZ nem képes. Ezen a módon a szubszidiaritás elve a globális és lokális közötti kapcsolatra alkalmazható.

38. Középtávon a globalizáció a spontán kulturális kölcsönhatásoknak kedvez, egymás jobb megismerésének és a népek integrációs folyamatainak, ami „alulról” idéz elő egy multilateralizmust, éspedig nem olyat, amit a hatalmi elitek határoznak meg. Az alulról felfelé világszerte feltörő igények, amelyekben nagyon különböző országokból származó aktivisták segítik és támogatják egymást, elvezethetnek oda, hogy befolyásolják a hatalmi tényezőket. Azt reméljük, hogy ez fog történni a klímaválság kapcsán is. Ennek érdekében újra kijelentem, hogy „[h]a a polgárok nem ellenőrzik az országos, regionális és helyi politikai hatalmat, a környezeti károk megelőzése sem lesz lehetséges”. [31]

39. A posztmodern kultúrában létrejött egy újfajta érzékenység a sérülékenyebbek és a gyengébbek iránt. Ez kapcsolatos azzal, ahogy a Fratelli tutti enciklikában ragaszkodom az emberi személyiség elsőségéhez és az ő méltóságának védelméhez minden körülmény közepette. Ez egy másik módszer arra, hogy bátorítsuk a multilateralizmust az emberiség valódi problémáinak megoldása végett, mindenekelőtt biztosítva az emberi méltóság tekintélyét, mégpedig olyan módon, hogy az erkölcs győz a helyi és az esetleges más érdekekkel szemben.

40. Ez nem a politika mással való helyettesítéséről szól, hanem arról, hogy felismerjük, a feltörekvő erők egyre inkább relevánsak, és ténylegesen alkalmasak arra, hogy fontos eredményeket érjenek el a konkrét problémák megoldása terén, ahogy az megmutatkozott a világjárvány idején is. Maga a tény, hogy a problémákra adott válaszok bármelyik, bármilyen kicsi országból jöhetnek, arra mutat, hogy a multilteralizmus megkerülhetetlen folyamat.

41. A régi diplomácia – ami szintúgy válságban van – továbbra is fontosnak és szükségesnek látszik. Még mindig nem sikerült neki egy olyan multilaterális diplomáciai modellt alkotnia, ami alkalmas lenne arra, hogy a világ új szerkezetére reagáljon; azonban, ha képes magát újragondolni, akkor a megoldás része kell, hogy legyen, mivel az évszázadok tapasztalatát nem tolhatjuk félre.

42. A világunk annyira többpólusúvá és ugyanakkor annyira bonyolulttá vált, hogy a hatékony együttműködésnek egy másfajta keretrendszerét kell megalkotni. Nem elég az erőegyensúlyra figyelemmel lenni, hanem arra is gondolni kell, hogy választ kell találni az új problémákra, és globális rendszerekkel kell reagálni a környezeti, a közegészségügyi, a kulturális és a társadalmi kihívásokra, kiváltképp azért, hogy megerősítsük odafigyelésünket a legelemibb emberi jogokra, a szociális jogokra és a közös otthonunk védelmére. Ez olyan globális és hatékony szabályok kialakításának kérdése, amelyek megengedik, hogy biztosítsuk ezt a globális felügyeletet.

43. Mindez egy új eljárás kifejlesztését feltételezi a döntéshozatal és a döntések legitimálása terén, hiszen az, ami pár évtizede kialakult, sem nem elégséges, sem nem látszik hatékonynak. Ebben a keretrendszerben óhatatlanul szükséges, hogy legyenek terek a párbeszédre, a konzultációra, a közvetítésre, a vitarendezésre és ezek felügyeletére; továbbá végsősoron egyfajta erősebb „demokratizálódásra” is szükség van a globális színtéren, hogy többféle helyzet legyen így kommunikálható és figyelembe vehető. Nincs már hasznunkra, ha egyes intézményeket azért támogatunk, hogy megőrizzék a legerősebbek jogait, miközben fittyet hánynak a tömegekére.

4. Klímakonferenciák: haladás és kudarcok

44. Most már több évtizede, hogy több mint 190 ország képviselői találkoznak rendszeresen, hogy tárgyalják a klímaváltozás kérdését. Az 1992-as riói konferencia elvezetett oda, hogy elfogadták az ENSZ éghajlat-változási keretegyezményét (UNFCCC, United Nations Framework Convention on Climate Change) – egy egyezményt, ami akkor lépett életbe, amikor az összes aláíró általi ratifikációja 1994-re befejeződött. Ezek az államok évente találkoznak a részes államok találkozóin (COP, Conferences of Parties), a legmagasabb döntéshozatali fórumon. Egyes ilyen konferenciák kudarcot vallottak, mint például a koppenhágai (2009), míg mások fontos előrelépéseket tettek lehetővé, mint például a kiotói COP3 (1997). Az ez utóbbin elfogadott jelentőségteljes Kiotói jegyzőkönyv jelölte ki azt a célt, hogy a teljes üvegházgáz-kibocsátás szintje 5%-kal csökkenjen. A határidő 2012 volt, de ezt teljesen világos, hogy nem értük el.

45. Minden résztvevő elköteleződött aziránt, hogy adaptációs programokat hajtson végre, miáltal enyhíthetik a most is folyó klímaváltozás hatásait. Előkészületek történtek arra is, hogy segítséget nyújtsanak az intézkedések költségeinek fedezésére a fejlődő országokban. A Kiotói jegyzőkönyv 2005-ben lépett hatályba.

46. Ezek után arra is javaslat született, hogy létrehozzanak egy mechanizmust, ami a klímaváltozás által okozott károkat és veszteségeket kezeli, és ami a fő felelősökként a gazdag országokat jelöli meg, és keresi annak módját, hogy kompenzálja azokat a károkat, amelyeket a klímaváltozás a legsebezhetőbb országokban okoz. Ez még nem arról szólt, hogy ezen országok adaptációját finanszírozzák, hanem csak arról, hogy kárpótolják őket a már elszenvedett veszteségekért. Ez a kérdés fontos viták tárgya volt több konferencián.

47. A párizsi COP21 (2015) egy újabb jelentős pillanatot képviselt, mivel egy olyan szerződést hozott tető alá, amiben minden résztvevő érintett volt. Tekintve, hogy az ezt megelőzően kijelölt célokat nem értük el, úgy tekinthetünk rá, mint egy új kezdetre. Ez az egyezmény 2016. november 4-én lépett életbe. Noha kötelező érvényű egyezmény, nem minden rendelkezése kötelező szigorúan véve, és néhány tág teret enged az egyedi elhatározásnak. Nevén nevezve a dolgot nincsenek kilátásba helyezett szankciók a nem teljesített vállalásokhoz, és nincsenek hatékony eszközök sem a teljesítésük kikényszerítésére. Bizonyos további flexibilitást is biztosít a fejlődő országok számára.

48. A Párizsi egyezmény egy széleskörű és ambiciózus célt tűz ki: a globális átlaghőmérséklet emelkedését 2 °C alatt kell tartani az ipari forradalom előtti időhöz képest, sőt, a fő cél az, hogy 1,5 °C alatt tartsuk azt. Még mindig folyik a munka annak érdekében, hogy egyértelműen kialakítsuk az egyes országok konkrét eljárásait az ellenőrzésre, és hogy elősegítsük az egyes országok célkitűzéseinek összehasonlításához szükséges általános kritériumok kialakítását. Ez nagyban megnehezíti, hogy kialakuljon a tényleges eredmények tárgyilagosabb (kvantitatív) értékelési módszere.

49. Pár gyatra eredményű konferencia és a madridi COP25 (2019) csalódása után azt reméltük, hogy ez a tehetetlenség az ellenkezőjére fordul a glasgowi COP26-on (2021). Ennek eredménye lényegében a Párizsi egyezmény újraindítása volt, amit a világjárvány hatásai akasztottak meg. Tömegesen születtek továbbá „ajánlások”, amelyeknek a tényleges hatása nehezen előrejelezhető. Az alternatív és kevésbé környezetszennyező energiaforrásokra való gyors és hatékony átállásra vonatkozó javaslatok ügye nem jutott előbbre.

50. A Sarm es-Sejk-i COP27 (2022) már kezdettől fogva veszélyben volt az ukrajnai invázió által teremtett helyzetben, ami jelentős gazdasági és energiaválságot okozott. A szénfelhasználás nőtt, és mindenki arra figyelt, hogy az elégséges ellátásról gondoskodjék. A fejlődő országok kiemelt prioritásként gondoltak az energiához való hozzáférésre és a fejődési kilátásokra. Látható nyitottság volt arra, hogy belássuk, az éghető energiahordozók még mindig a világ energiafelhasználásának 80%-át fedezik, és a felhasználásuk továbbra is nő.

51. Ez az egyiptomi konferencia egy újabb példa volt a tárgyalások nehézségére. Azt mondhatjuk, hogy ez legalább egy lépést jelentett a „veszteségek és károk” finanszírozási rendszerének kialakítására azon országok számára, akiket a legjobban érintenek az éghajlati katasztrófák. Ez új hangot és fontosabb szerepet adhatott a fejlődő országoknak. De még ebben is sok részlet maradt tisztázatlan, mindenekelőtt azon országok konkrét felelősségvállalása, amelyek hozzá kell, hogy járuljanak ehhez.

52. Ma is fenntarthatjuk, hogy „a megállapodásokat alig hajtották végre, mert nem rögzítették az ellenőrzés, az időszakos felülvizsgálat és a végrehajtás elmaradásáért járó büntetések megfelelő intézményesített eljárásait. A kinyilvánított alapelvek továbbra is hatékony és rugalmas megvalósítási módokat igényelnek a gyakorlatban”. [32] Továbbá azt is, hogy „[a] nemzetközi tárgyalások nem tudnak jelentősen előrelépni azoknak az országoknak a hozzáállása miatt, amelyek nemzeti érdekeiket a globális közjó elé helyezik. Akik elszenvedik majd a következményeit annak, amit mi megpróbálunk elleplezni, emlékezni fognak erre a lelkiismeretlenségre és felelőtlenségre.” [33]

5. Mit várhatunk a dubaji COP28-tól?

53. Az Egyesült Arab Emirátusok fogja megrendezni a következő klímacsúcsot (COP28). Ez a Perzsa-öbölbeli ország ismert arról, hogy a fosszilis energiahordozók jelentős exportőre, még ha jelentős beruházásokat eszközölt is a megújuló energiaforrásokba. Eközben gáz- és olajvállalatok terveznek ott jelentős fejlesztéseket azzal a céllal, hogy fokozzák a kitermelésüket. Azt állítani, hogy semmire sincs remény, öngyilkossággal érne fel, mivel ez azt jelentené, hogy az egész emberiség – kiváltképp a legszegényebbek – ki lennének téve a klímaváltozás felettébb súlyos következményeinek.

54. Ha bízunk az emberek abbéli képességében, hogy túllássanak a hétköznapi érdekeiken, és nagyobb kategóriákban legyenek képesek gondolkodni, továbbra is remélhetjük, hogy a COP28 elősegíti az energiaátmenet döntő felgyorsítását, mégpedig hatékony vállalásokkal a folytonos ellenőrzésre nézve. Ez a klímakonferencia egy irányváltást jelenthet, ami megmutatja, hogy minden, amit 1992 óta tettünk, valóban komoly volt és megérte az erőfeszítést – különben hatalmas csalódás lesz, és veszélybe sodorja mindazt, amit eddig elértünk.

55. A globális kibocsátás a sok-sok tárgyalás és egyezmény ellenére továbbra is növekszik. Biztos, mondhatni, hogy ezek nélkül még sokkal jobban növekedtek volna. Más környezeti kérdésekben azonban, amikor megvolt az akarat, nagyon is jelentős eredményeket tudtunk elérni – ahogy az az ózonréteg védelme esetében történt. Mégis, a tiszta energia – mint a szél- és a napenergia – felé való elengedhetetlen átmenet és a fosszilis energiaforrások elhagyása nem halad a szükséges sebességgel. Ennek folyományaként bármi, amit teszünk, annak a veszélynek van kitéve, hogy egyszerűen csak figyelemelterelési stratégiának tűnik.

56. Túl kell jutnunk azon a hozzáálláson, hogy úgy mutatjuk, mintha érdekelne bennünket, de nincs meg a kellő bátorságunk ahhoz, hogy jelentős változásokat érjünk el. Tudjuk, hogy a jelenlegi sebességgel pár éven belül átlépjük az 1,5 °C-os ajánlott határértéket és aztán rövid időn belül elérjük a 3 °C-ot is, ahol hatalmas annak a veszélye, hogy kritikus ponthoz érkezünk. De még ha nem érjük is el ezt a pontot, ahonnan már nincs visszaút, biztos, hogy a következmények katasztrofálisak lennének, és hogy sürgős beavatkozásokra lenne majd szükség, amelyeknek hatalmas a költsége, és amelyek súlyos és elviselhetetlen gazdasági és társadalmi következményekkel járnak. Noha a ma megvalósítható beavatkozások is drágák, az ár egyre csak nő, ahogy egyre többet várunk.

57. Lényegesnek tartom, hogy továbbra is hangsúlyozzam, „[h]a csak technikai megoldást keresünk minden felmerülő környezeti problémára, az azt jelenti, hogy elkülönítünk egymástól olyan dolgokat, amelyek a valóságban összetartoznak, és elrejtjük a világ rendszerének valódi és legmélyebb problémáit”. [34] Igaz, hogy az adaptációs törekvésekre szükség van, amikor rövid távon szembesülünk azokkal azokkal a bajokkal, amelyek már visszafordíthatatlanok. Szintúgy egyes beavatkozások és technológiai fejlesztések, amelyek lehetővé teszik, hogy befogjuk vagy elnyelessük a kibocsátott gázokat, ígéretesnek látszanak. Mindazonáltal azt kockáztatjuk, hogy megmaradunk ennél a toldozó-foldozó hozzáállásnál, miközben a felszín alatt folytatódik a leépülés, amihez továbbra is hozzájárulunk. Azt feltételezni, hogy minden jövőbeli probléma megoldható lesz új technikai megoldásokkal, egyfajta gyilkos pragmatizmus; olyan mintha egy hólabdát gurítanánk le a lejtőn.

58. Egyszer s mindenkorra hagyjunk fel azzal a felelőtlen lekicsinyléssel, ami ezt a témát úgy tálalja, mint valami tisztán ökológiai, „zöld”, romantikus dolgot, gyakran gazdasági érdekből nevetségessé is téve azt. Fogadjuk el végre, hogy ez egy emberi és társadalmi probléma minden lehetséges szinten. Emiatt van szükség mindenki részvételére ebben. A klímakonferenciákon a rossz színben, „radikálisként” feltüntetett csoportok akciói vonják magukra a figyelmet. Ők valójában egy olyan teret töltenek be, amit a társadalom egésze hagyott üresen, miközben az lenne a feladata, hogy egy egészséges „nyomást” fejtsen ki, hiszen minden családnak fel kell ismernie, hogy a gyermekeik jövője forog kockán.

59. Ha őszinte szándék van arra, hogy a COP28-at történelmi eseménnyé tegyék, ami megtisztel és felmagasztal minket mint emberi lényeket, akkor csakis az energiaátmenet ténylegesen kötelező olyan formáiban lehet bizakodnunk, amelyek kielégítenek három feltételt: hatékonyak, kötelezőek és könnyen ellenőrizhetőek. Mindez azért szükséges, hogy egy új folyamatot indítsunk el, ami drasztikus, intenzív és mindenki elköteleződésére számíthat. Ez az, ami eddig nem történt meg, azonban kizárólag egy ilyen folyamat tudja a nemzetközi politikát képessé tenni arra, hogy helyreállítsa a szavahihetőségét, miután csakis ezen a konkrét módon lesz lehetséges a szén-dioxid szintjének érezhető csökkentése és az idővel bekövetkező egyre nagyobb bajok elkerülése.

60. Bízzunk abban, hogy azok, akik részt vesznek a konferencián, stratégák lesznek, akik alkalmasak arra, hogy a közjóról és a gyermekeik jövőjéről gondolkodjanak, sokkal inkább, mint egyes országok és vállalatok rövid távú érdekeiről! Ennélfogva bízzunk abban, hogy meg tudják mutatni a politika nemes voltát, s nem annak szégyenét! A hatalmasoknak újra csak ezt a kérdést tudom feltenni: „Miért akarna ma bárki is megtartani egy olyan hatalmat, amelyre csak amiatt fognak emlékezni az emberek, hogy képtelen volt beavatkozni, amikor sürgős és szükséges lett volna?”. [35]

6. A lelki motivációk

61. Nem kerülhetem el e kérdésben, hogy emlékeztessem a katolikus híveket a hitükből eredő motivációkra. Arra bátorítom más hitű testvéreimet is, hogy cselekedjenek ugyanígy, hiszen tudjuk, hogy a valódi hit nemcsak az emberi szívet erősíti meg, hanem megváltoztatja az életünket is, átalakítja céljainkat és rávilágít a többi emberhez, valamint a teremtés egészéhez fűződő viszonyunkra.

A hit fényében

62. A Biblia mondja: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1,31). Az övé „a föld, s minden, ami rajta van”. (MTörv 10,14) Ezért mondja nekünk, hogy „[a] föld eladása nem jelenti minden jog elvesztését, mivel a föld az enyém, ti meg csak jövevények és vendégek vagytok számomra”. (Lev 25,23) Ennélfogva „a felelősség a földdel szemben, mely Istené, megkívánja, hogy az értelemmel felruházott emberi lény tiszteletben tartsa a természet törvényeit és a kényes egyensúlyt az élőlények között, melyek e világon élnek”. [36]

63. Ezzel egyidőben „[a] világmindenség egésze a maga sokrétű kapcsolataival jobban megmutatja Isten kimeríthetetlen gazdagságát”. Ezért a bölcsesség eléréséhez „szükségünk van arra, hogy észrevegyük a dolgok változatosságát sokrétű kapcsolataikban”. [37] A bölcsességnek ezen az útján nem hagyhat minket hidegen, hogy ilyen sok faj tűnik el, és hogy a klímaválság életveszélybe sodor oly sok más élőlényt.

64. Jézus „azért tudott másokat arra hívni, hogy figyeljenek fel a világban lévő szépségre, mert ő maga is folytonos kapcsolatban állt a természettel, szeretettel és ámulattal eltelve figyelte. Miközben bejárta szülőföldje minden szegletét, elidőzött az ő Atyja által elültetett szépség szemlélésében, és arra hívta tanítványait, hogy felismerjék a dolgokban az isteni üzenetet”. [38]

65. Emiatt „e világ teremtményei már nem pusztán természeti valóságként mutatkoznak meg előttünk, mivel a feltámadt Krisztus titokzatosan körülöleli és a teljesség célja felé irányítja őket. Azok a mezei virágok és azok a madarak, amelyeket ő csodálattal nézett emberi szemével, most már tele vannak az ő fénylő jelenlétével”. [39] Ha „[a] világmindenség Istenben bontakozik ki, aki mindent betölt. […] Isten misztikus megtapasztalására ad lehetőséget egy falevél, egy út, a harmat és egy szegény ember arca is.” [40] A világ egy végtelen Szeretetről énekel: hogyan tudunk ezzel nem törődni?

Úton közösségben, felelősségvállalással

66. Isten az összes teremtményével összekötött minket. A technokratikus paradigma mégis képes arra, hogy elszigeteljen minket a világtól, ami körülvesz minket, és megtévesszen minket azzal, hogy elfeledteti velünk, hogy az egész világ egy „kontaktuszóna”. [41]

67. A világegyetem zsidó-keresztény felfogása az emberi lény egyedülálló és központi értékén alapszik az összes isteni teremtmény csodálatos összjátéka közepette, azonban ma azt látjuk, hogy el kell ismernünk, csak egy „helyzeti antropocentrikusságról” beszélhetünk. El kell ismernünk – más szavakkal mondva –, hogy az emberi élet értelmezhetetlen és fenntarthatatlan a többi teremtmény nélkül. Hiszen „[a világegyetem részeként mindnyájunkat] láthatatlan kötelékek kapcsolnak össze a világmindenség összes létezőjével, egyfajta világcsaládot alkotunk, olyan emelkedett közösséget, amely szent, szerető és alázatos tiszteletre indít minket”. [42]

68. Ez nem a saját akaratunk terméke; ennek az eredete máshol rejlik, a létezésünk mélységeiben, hiszen „Isten oly szorosan összekötött bennünket a környezetünkkel, hogy a talaj elsivatagosodása olyan, mintha mindannyian megbetegednénk; egy faj kipusztulását úgy sirathatjuk, mintha megcsonkítottak volna bennünket”. [43] Hagyjunk fel tehát azzal, hogy az emberi lényekről úgy gondoljuk, autonómak, mindenhatóak és korlátlanok, és kezdjünk el magunkról máshogy gondolkodni, egy alázatosabb, gyümölcsözőbb módon.

69. Arra kérek mindenkit, hogy csatlakozzék ehhez a világgal, a mi otthonunkkal való kiengesztelődést kereső zarándokúthoz, és hogy segítsen azt hozzájárulásával minél szebbé tenni, mert ez az elhatározás a mi személyes méltóságunkkal és legmagasabb értékeinkkel kapcsolatos. Egyszersmind nem tagadhatom, hogy szükséges őszintének lenni, és felismerni azt, hogy a leghatékonyabb megoldások nem egyedül az egyéni erőfeszítésekből származnak majd, hanem mindenekelőtt a legfelsőbb politikai döntésekből, melyek állami és nemzetközi szinten születnek.

70. Mindazonáltal az összes kis részlet számít, és a globális átlaghőmérséklet akár egytized Celsius-foknyi emelkedésének elkerülése már elégséges ahhoz, hogy sok ember szenvedésein enyhítsen. Ami viszont fontos, az egy kevésbé számszerűsíthető tény: annak szükségessége, hogy belássuk, nincs maradandó változás kulturális változás nélkül, az életmódunk és a társadalmi értékítéletek komolyabbá válása nélkül, és nincs kulturális változás egyéni változások nélkül.

71. A háztartások arra irányuló erőfeszítései, hogy csökkentsék környezetszennyezésüket és hulladékukat, és hogy tudatosan fogyasszanak, egy új kultúrát teremt. Az a puszta tény, hogy a családi és közösségi szokások megváltoznak, hozzájárul annak növekvő tudatosulásához, hogy a politikai szektor nem tesz eleget a kötelességeinek, és hogy a hatalmasok nem mutatnak érdeklődést eziránt. Lássuk tehát be, hogy még ha ez nem eredményez is azonnal észrevehető hatást mennyiségi szempontból, elősegítjük azt, hogy a társadalom mélyéről felemelkedő hatalmas folyamatok induljanak el.

72. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az egy főre jutó kibocsátás az Egyesült Államokban körülbelül kétszer olyan magas, mint a Kínában élőké, és hogy hétszer olyan magas, mint a legszegényebb országokban élőkének az átlaga, [44] megállapíthatjuk, hogy a felelőtlen életstílusnak, ami a nyugati modellhez kapcsolódik, egy átfogó változása hosszú távú hatással bírna.

73. Ennek a levélnek a címe „dicsérjétek az Urat”. Ugyanis, ha az ember igényt formál arra, hogy Isten helyét átvegye, akkor a saját maga legrosszabb ellenségévé válik.

Kiadva Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, október 4-én, Assisi Szent Ferenc ünnepén, 2023-ban, pápaságunk tizenegyedik esztendejében.

FERENC

Hivatkozások

[1] United States Conference of Catholic Bishops, Global Climate Change Background, 2019.
[2] Special Assembly for the Pan-Amazonian Region, Final Document, October 2019, 10: AAS 111 (2019), 1744.
[3] Symposium of Episcopal Conferences of Africa and Madagascar (SECAM), African Climate Dialogues Communiqué, Nairobi, 17 October 2022.
[4] Cf. Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC), Climate Change 2021, The Physical Science Basis, Cambridge and New York, 2021, B.2.2.
[5] Cf. Id., Climate Change 2023, Synthesis Report, Summary for Policymakers, B.3.2.
[6] Cf. United Nations Environment Program, The Emissions Gap Report 2022.
[7] Cf. National Oceanic and Atmospheric Administration, Earth System Research Laboratories, Global Monitoring Laboratory, Trends in Atmospheric Carbon Dioxide.
[8] Cf. IPCC, Climate Change 2023, Synthesis Report, Summary for Policymakers, A.1.3.
[9] Cf. ibid., B.5.3.
[10] Az IPCC adatai 34 ezer tanulmány összesítése alapján. Cf. Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC), Synthesis Report of the Sixth Assessment Report (20/03/2023): AR6 Synthesis Report: Climate Change 2023 (ipcc.ch).
[11] Cf. IPCC, Climate Change 2023, Synthesis Report, Summary for Policymakers, A.1.2.
[12] Cf. ibid.
[13] Laudato si’ enciklika (2015. május 24.), 101: AAS 107 (2015), 887.; a felhasznált magyar fordítás: Tőzsér Endre, Szent István Társulat, Budapest 2015.
[14] Ibid., 105: AAS 107 (2015), 889.
[15] Ibid. 106: AAS 107 (2015), 890.
[16] Ibid., 104: AAS 107 (2015), 888-889.
[17] Ibid., 105: AAS 107 (2015), 889.
[18] Ibid., 139: AAS 107 (2015), 903.
[19] Ibid., 220: AAS 107 (2015), 934.
[20] Cf. S. Sörlin-P. Warde, Making the Environment Historical. An Introduction, in S. Sörlin-P. Warde, eds., Nature’s End: History and the Environment, Basingstroke-New York, 2009, 1-23.
[21] Laudato si’ enciklika (2015. május 24.), 139: AAS 107 (2015), 903.
[22] Cf. War, Progress and the End of History, Including a Short Story of the Anti-Christ. Three Discussions by Vladimir Soloviev, London, 1915, p. 197. (saját fordítás az idegennyelvű idézetváltozatok alapján); magyarul megjelent: Vlagyimir Szolovjov (Kiss Ilona ford.), Az Antikrisztus története. Három beszélgetés a háborúról, a haladásról és a világtörténelem végéről, Századvég Könyvtár, Budapest 1993.
[23] Cf. Szent VI. Pál, Address to FAO on its 25^th Anniversary (16 November 1970), 4: AAS 62 (1970), 833.
[24] Fratelli tutti enciklika (3 October 2020), 11: AAS 112 (2020), 972.; a felhasznált magyar fordítás: dr. Diós István, Szent István Társulat, Budapest 2021.
[25] Ibid., 174: AAS 112 (2020), 1030.
[26] Ibid., 172: AAS 112 (2020), 1029.
[27] Ibid.
[28] Cf. ibid., 170: AAS 112 (2020), 1029.
[29] Ibid.
[30] Ibid., 175: AAS 112 (2020), 1031.
[31] Laudato si’ enciklika (2015. május 24.), 179: AAS 107 (2015), 918.
[32] Ibid., 167: AAS 107 (2015), 914.
[33] Ibid., 169: AAS 107 (2015), 915.
[34] Ibid., 111: AAS 107 (2015), 982.
[35] Ibid., 57: AAS 107 (2015), 870.
[36] Ibid., 68: AAS 107 (2015), 874.
[37] Ibid., 86: AAS 107 (2015), 881.
[38] Ibid., 97: AAS 107 (2015), 886.
[39] Ibid., 100: AAS 197 (2015), 887.
[40] Ibid., 233: AAS 107 (2015), 938.
[41] Cf. D. J. Haraway, When Species Meet, Minneapolis, 2008, pp. 205–249.
[42] Laudato si’ enciklika (2015. május 24.), 89: AAS 107 (2015), 883. (a magyar fordítás saját kiegészítésével az angol szöveg alapján)
[43] Az Evangelii gaudium apostoli buzdítás (24 November 2013), 215: AAS 105 (2013), 1109.; a felhasznált magyar fordítás: dr. Diós István, Szent István Társulat, Budapest 2014.
[44] Cf. United Nations Environment Program, The Emissions Gap Report 2022. 

Megjegyzések a fordításhoz 

A magyar fordítás az angol szöveg alapján készült, helyenként a német, az olasz és a francia szövegváltozat figyelembe vételével.

Ez a fordítás egy megkésett gyors munka eredménye, nem hivatalos dokumentum. Az a célja, hogy az apostoli buzdítás a magyarul olvasó emberekhez is mihamarabb eljusson. Az esetleges pontatlanságokért elnézést kérünk, és velük kapcsolatban minden jobbítási javaslatot szívesen veszünk; a megjelenés utáni időszakban a szövegen a szükséges javításokat külön jelzés nélkül végrehajtjuk.

Szerzői jog 

Az eredeti szövegek szerzői jogának tulajdonosa a vatikáni Kommunikációs Dikasztérium („minisztérium”). Magát a fordítást (nem a tartalmat!) a Creative Commons 4.0 licensz alatt közöljük (eredetmegjelöléssel és a licensz megtartásával szabadon terjeszthető, módosítható).