A címbe rejtett igazság nem egetrengető, ugyanakkor a minap ráirányította a figyelmünket egy érdekes tényre: a zöldhulladék (nem) kezelése az utóbbi években újra visszaszoktatta a városi lakosságot arra, hogy az utcasarokra hordja ki a szemetét. Aztán a halmok szépen vonzzák a többi szemetet is, állandóakká válnak, és újra megszokjuk, hogy a szemétnek a városban a helye. És az egész nem úgy kezdődik, hogy deviáns elemek szétdobálják, nem is a sötétben settenkedő nyerészkedők pottyantanak el itt-ott ronda halmocskákat, hanem a büszke, tüchtig városiak teszik ki a kirakatba azt, amijük van. Mást sem akarunk, mint a felelősséget magunktól eltolva azonnal megszabadulni a szemetünktől, s ez végül annyira jól sikerül, hogy benne élünk. 

Festői utcaképrészlet. E cikk céljára a 2011-es állapotot tartottuk a legszebbnek, de végiggörgethető, hogy a SteetView kamerái mit láttak az évek során errefelé (úgy, hogy nyilván nem mindig a legnagyobb dzsumbujt kapták el). 

Nem győzünk harcolni a zöldhulladékból átlagos szemetet gyártó „zöldzsákos” rendszer ellen, de ez vitte tökélyre a megoldást: megvan a jogunk ahhoz, hogy bármikor, bármilyen mennyiségben egy szempillantás alatt megszabaduljunk a szeméttől, és ezért nem kell törődnünk vele, kitesszük az utcára, és kész. A zöldhulladéknak megvan az a kellemes tulajdonsága még, hogy nem is annyira ronda vagy büdös, mint sok más hulladékfajta, ezért kiváló „kapudrog” is ahhoz, hogy az utcai szemétdomb-képzést újra megtanuljuk vele. 

Persze a zöldzsákos rendszer előtt is voltak már ilyen önző várakozások a zöldhulladékkal kapcsolatban. Először csak zöldhulladékot halmozunk fel az utcán (Milyen reménnyel? Milyen szolgáltatói ajánlatra várva?), aztán jönnek, akik zsákokban hordják az anyagot (Mégis, mit képzelnek, mi lesz a műanyag zsákokkal?), aztán az utcai szemetelésnek is célpontjává válik a halmocska, s végül meg-megjelennek a ki tudja, mit rejtő zsákok és a lomok is az ilyen állandósult szeméthalmoknál. Mert vegyük észre: ha kényszeredetten el-elszállítja is, mondjuk, évente kétszer-háromszor a helyi önkormányzat az egyre növekvő halmokat, az elszállítás után napokkal már ott a következő adag, és újra szemétdomb lesz az adott utcasarkon. Az év 365 napjából van két vagy három néhány napos időszak, amikor nem szemétdomb van a kérdéses helyen. Ez tehát nem utca, ez szemétdomb. 

A zöldzsákos rendszerrel két újdonság jött be a fenti folyamathoz képest. Egyrészt az is rászoktatható a zöldhulladék utcára halmozására, aki eddig nem így tett, hiszen a rendszer erre hívja, ennek normalitását magyarázza neki. Másrészt az új rendszerben megerősödik a zöldzsák nélkül is szemétdomb-képzési jogot formáló lakosság öntudata. (Harmadrészt: ki tudja, mit rejt a zöldzsák: az sem zöldhulladék már, ami annak látszik – de ezt most hagyjuk.) A zöldzsák megjelenése után eltűntek a sima kukászsákba rakott zöldhulladék-adagok? Eltűntek a pucéran kiöntött levél- és ághalmok, fűnyesedékkupacok? Ezek a jelenségek nem eltűntek, hanem még meg is szaporodtak. A szeméttermelési és a tőle való megszabadulási jog hangsúlyozásával nem megzabolázták a folyamatot, hanem a lovak közé dobták a gyeplőt. 

A zöldhulladék csodálatos képessége 

Van valami, amiben a zöldhulladék mégis nagyon csodálatos: bármiféle technológia nélkül igen hamar el tudja veszteni hulladékjellegét. A zöldhulladék ugyanis komposztálható, értékes anyaggá alakítható, és mindent, ami ehhez szükséges, a természet biztosít nekünk. Na, de erre máris más a „civilizált ember” reakciója! Méghogy én szemetet tároljak a kicsi kertemben? Hát, hoool van rá heeely? Én foglalkozzam azzal, amit el is lehet vitetni? Mit keres egy komposztáló a városban? Büdös, ronda, útban van! 

E filozofálgatásnak és rendszeranalízisnek az adta az apropóját, hogy pont egy városi közösségi komposztáló számára kerestünk szárazanyag-forrást (az egészséges komposztban a „színes”, azaz tápanyagdús háztartási zöldhulladék mellé ajánlott ilyen „barna anyagot”, azaz tápanyagszegényebb részt keverni, mert csökkenti az esetleges szagát, és javítja a tápanyagarányt, a komposzt vízháztartását és a levegőzését is). Körülbelül húsz méterre se kellett a komposztálótól menni, hogy belebotoljunk egy lakossági szemétdombba. Ledaráltuk, és elhordtuk. 

Nem is az egész halom van a képen, mert kezdés előtt elfelejtettük lefényképezni

Ez persze nemcsak filozofálgatásra adott lehetőséget, hanem az elmélet ellenőrzésére is. Ez a halmocska – ahogy néztük az egyre régebbi alsó rétegeit – idén tél óta biztosan itt állt háborítatlanul. Persze ezalatt az idő alatt is egyre gyarapodott, bővülgetett (a fényképezés idejére már összeszedett eldobált szeméttel is). Nincsenek illúzióink; várhatólag nagyon hamar vissza is nő erre a helyre, de itt különösen érthetetlen a jelenség. Legalább az ittenieknek, akiknek látótávolságra van a komposztáló, miért derogál megbeszélni a komposztáló gazdáival, hogy szervezetten oda vigyék a zöldhulladékot? 

Bár a probléma ennél is mélyebb. Bárhol, ahol van kert, hogyhogy nincs saját házi komposztáló?