Ha már magunkat pusztíthatjuk vele, legalább a természettel ne tehessük ezt! Sokfelé ágazó kérdés, hogy a gerillakukán miért pont ez a csomagolási kérdés jön fel ilyen határozott sürgetéssel, és ha már feljön, milyen más, nagyobb, átfogóbb kérdések megoldását segítheti. Pedig minden vonatkozása érdekes!
A szemétszedés mint a társadalom górcsöve
Mi a fene az a górcső?
Ma már csak a „górcső alá vesz” kifejezésben használjuk, pedig egy önálló nyelvújítás-korabeli szó. Azt jelenti, „mikroszkóp”, és azt saccolnám, azért nem maradt használatban, mert a szóösszetétel első része már az összetétel megalkotásakor sem volt egy nagyon elterjedt szó.
Mondjuk, akkor az az egyetlen kifejezés hogyan maradt fenn? Nem tudom, de a „nagyítóüveg” önmagában, saját jogon is hogy megúszta az évszázadokat! Lehet, hogy mondjuk, egy „nagyítócső” változat a górcsővel szemben jobban járt volna?
Szóval, amikor az ember felszedi az utcai szemetet, akkor nemcsak azt tekintve kerül pontosan képbe, hogy mennyire lelkiismeretes az utca embere, vagy hogy például mekkora feladat lenne is az utcáinkat tisztán tartani, hanem azt illetően is, hogy az emberek milyen szemetet generálnak a leggyakrabban az utcán. A gerillakuka mindent tud. Ebből tanulva ki lehet jelölni pár olyan mindennapi szokást, dolgot, amit a lehető leghamarabb meg kell változtatni az emberiség helyrekalapálása reményében. Meg esetleg azt is, hogy hogyan.
A címből és a felvezetésből talán már mindenki kitalálta a mai feladványt: darabszámra a dohánytermékek csomagolásából keletkezik a legtöbb utcai szemét; még akkor is, ha a kétségkívül leggyakoribb szemetet, a csikkeket kivesszük a vizsgálatunkból. Ezért foglalkozunk most ezzel; valamint azért, mert a probléma súlya miatt erre a kérdésre tényleg nagyon hamar választ kell találni. Ráadásul lehet is!
A kis gerillakertünk pár napi termése – egy dohánybolttól pont olyan távolságban van, ahol a celofán felső része kerül sorra, s hogy még jobb legyen a helyzet, a mellette levő szemetest is leszerelte az FKF (biztos ezen kellett spórolni).
A másik két dobogós
Ha már itt tartunk, és szertágazó kérdéskört, mindentudást ígértünk, egy kis kitérő erejéig érdemes feljegyezni, mik a szemetelési sorban következő második és harmadik helyezett szemétfajták (a rangsort természetesen nem csak azon hely alapján állítottuk fel, ahol a fenti kép készült, hanem általában). A második helyezettek az alumíniumból készült sörös- és egyéb italosdobozok (jellemző és sokkoló ezek jelenlegi pár százalékos újrafeldolgozási aránya!), a harmadikak a petpalackok. Ha a tünetről itt is áttérünk a mélyebb okokra és a megoldási lehetőségekre, akkor a dobogó alsóbb fokainak e helyezettjeit két okból érdemes nagyon siratni.
Az egyik ok a szomorúságra az, hogy e szemetek a most már országszerte sok helyen elterjedt műanyag-fém hulladékáram („frakció”) legértékesebb részfrakcióit alkotják. Amikor tehát ezeket eldobáljuk, nemcsak környezetet szennyezünk, nemcsak relatíve könnyen feldolgozható másodnyersanyagokat teszünk szemétté, hanem a feldolgozórendszer jövedelmezőségét is csökkentjük.
A második ok a szomorúságra az, hogy pont e két csomagolóanyagféle visszagyűjtése, újrafeldolgozása oldható meg a legegyszerűbben: betétdíjas rendszerek most is számos országban működnek. Nincs ebben semmi bonyolult, nincs ebben semmi drága vagy megoldhatatlan, de Európa szintjén még csak szokatlan sem. Ráadásul a hulladékcsökkentési törekvések részeként újra elterjedőben van.
Persze, a két szomorúság egyszerre való kezelése látszólag paradoxon, hiszen a betétdíjas rendszer pont a legjövedelmezőbb részt veszi ki a műanyag-fém frakcióból. Mit lehet tenni ilyenkor? Például közös rendszerben lehet tartani a hulladékgyűjtést és a betétdíjas csomagolások visszagyűjtését, de egy, a mainál jóval kevesebb hulladékot mozgató országos rendszert akár fajlagosan több összességében mégis kevesebb közpénzből finanszírozva is fenn lehet tartani.
Idekívánkozik még, hogy bizonyos helyeken a tüske nevű mennyiségi röviditalok népszerűsége miatt dobogóra esélyes még az üvegszemét is, aminek újrafeldolgozását, sőt, újrahasználatát szintén elősegítené egy teljeskörű, jó betétdíjas rendszer. Emellett a műanyagpalackok terén is újra el kell terjedjen az újrahasználat (mosás, újratöltés).
Milyen ma a dohányzásból eredő szemét?
A dohánytermékeken belül is a leggyakrabban elforduló változat a cigaretta, amit kb. húsz szálas dobozokban adnak el, a doboz pedig celofánba van csomagolva. A delikvens tehát, amikor kilép a dohányboltból, egy jellegzetes mozdulattal körbetépi a celofánt, eldobja a felső részt, majd az alsót vagy szintén eldobja, vagy hagyja a dobozon. Az eldobott celofán gyakorlatilag soha nem bomlik el, de mivel átlátszó, szemétszedéskor nem feltűnő – ezzel is nehezítve a munkát.
Ekkor következik a cigarettaszálakat általában felülről fedő „pelenka”, ami általában alumínium-papír rétegelésből áll. Nem bomlik le hamar. Biztos, ami biztos, nem feldolgozható még akkor sem, ha a kukába kerül – szerencsére néhány márka ezt már sima papírral helyettesíti. Ugyanezzel az anyaggal álalában a doboz alja is teljesen ki van bélelve.
Ha végül elfogy a cigi, megmarad a doboz, rajta esetleg a celofán alsó felével, valamint benne a nagy valószínűséggel feldolgozhatatlan alumínium–papír-béleléssel. Ezt utcai szemétszedéskor szépen szét szoktuk választani, és a dobozt magát a papírszemétbe (vagy ha már sáros, akkor a komposztba) tenni, azonban egyáltalán nem valószínű, hogy ezzel garantáltuk a tiszta papírdobozok feldolgozását. Mivel sok cigisdoboz kerül figyelmetlenségből a feldolgozhatatlan béléssel együtt a papírszemétbe, könnyen lehet, hogy a kézi válogatóban preventíve minden ilyen dobozt kihajítanak. Ott nincs idő a cizellált munkavégzésre.
Milyen legyen a dohányszemét?
Még az is lehet, hogy idővel az egész kérdéskör okafogyottá válik, de mivel ez az állapot nem jön el egyhamar, és mivel gyors megoldás is lehetséges, elmondjuk a tutit. A dohánytermékek (elsősorban a cigaretták) csomagolása legyen
- gyorsan lebomló, azaz jellemzően egyedül papír,
- mivel sokan úgyis eldobják (lehet persze arról ábrándozni, hogy kiokosítjuk az embereket, de „arra a kis időre” is kell egy megoldás), legyen a színe a környezetbe olvadó, olyan, mint a természetes növényi hulladéké: zöld, barna, esetleg fekete, sötétszürke vagy sötétbordó – kivéve persze a feliratokat és az elrettentő képet. Ennyiből már minden marketinges és dizájner tud választani; és szép produktumaik immár nem vonzzák a többi szemétfajtát.
Természetesen nem valami didaktikus az embereket ennyire szó szerint eldobható csomagolásokra szoktatni, azonban a leggyakoribb utcai szemétfajták problémájának megszüntetésével számottevően csökken az utolsó keretes szövegben felvillantott teljes szemétmentesítési költség, valamint egy, az úgyis taníthatatlanok által szétdobált, sosem 100%-ig összeszedhető, és soha le nem bomló szemét problémája is meg lenne oldva. Szintén jól jönne, ha a papírszemét-válogatók tudnák, hogy ezeket a „rejtőszínű” dohánycsomagolásokat már nem kell kikapkodni a szállítószalagról.
Egy rettentő naiv próbálkozásként ezt a javaslatot megírtam Lázár Jánosnak, a hazai dohánymindenhatónak (?) a politikusi oldalán levő üzenetíró űrlapba (azoknak, akik ezt most gyorsan utánam csinálnák: lent, az oldal alján). Felthetőleg a munkatársaival együtt azóta is a megvalósításon dolgoznak, de lehet, hogy a munka gyorsítása végett nem ártana ide és más hasonló helyekre is eljuttatni az ötletet. Pár éve ellenzéki politikusokkal is próbálkoztam, és valószínűleg ők is évekre elmerültek a megvalósítás áldozatos munkájában.
Tényleg, mekkora munka lenne minden budapesti utcát teljesen tisztán tartani?
Nagy, de nem elviselhetetlen. A közepesen intenzív útszkaszokon (kertvárosi főút vagy belvárosi mellékutca) heti átlag két óra per kilométer munka bőségesen elég (eleinte a kisebb illegális lerakások megszüntetésére is). Ez egész Budapesten – a szűk ötezer kilométeres összhosszú utcahálózat fényében – valahol egy és kétszáz közötti szemétszedőt jelentene; minimálbérrel számolva tehát valószínűleg évi egymilliárd forinton innen lenne minden utca állandó szemétmentesítése egész Budapesten.
Évi egymilliárd forint persze nagy pénznek tűnik, de a fővárosi szemétügyekkel és közterület-takarítással is foglalkozó FKF Zrt. önmagában egy 40 milliárd forint körüli éves bevétellel-kiadással gazdálkodó cég, a főváros évi 200 milliárd forint feletti főösszegű költségvetését és az ettől különálló kerületeket (összesen hasonló nagyságrendben) és kerületi városüzemeltetési cégeket nem is említve.
Erre jön rá, hogy már e rövid posztban bizonyítottuk, hogy a három leggyakoribb eldobált szeméttípus nagyon rövid távon kiküszöbölhető a rendszerből. Emellett a felduzzasztott szemétszedő gárda egyben figyel és utcai jelenlétet is biztosít, ezért a szemetelés mennyisége „csak úgy” is csökkenni fog tőle, valamint a városbeli illegális lerakás akár meg is szűnhet.
