Hogy az avarszezon ne zavarszezon legyen, szögezzük le a legalapvetőbb tételt: az avar legjobb helye a komposztban van, nem a kukában és nem a tűzben. 

Jellemző módon még manapság is – klímaváltozás, ébredő környezettudatosság, kibírhatatlan városi és falusi (!) levegő ide vagy oda – az avarral kapcsolatban rögtön az kerül szóba, hogy milyen feltételekkel, milyen esetekben és miért égessék el a kerttulajdonosok. Szerencsére ez egyre inkább már problémaként merül fel, azonban már a legkörnyezettudatosabb problémázás is annak tanújele (ez is itt), hogy igen, ez a kérdés még mindig nem egyértelmű az emberek fejében. 

Azonban amilyen világot élünk, ez még a kérdés szintjén sem szabad, hogy felmerüljön! Azt a szenet, amit a növények az év során erőnek erejével megkötöttek, kötelességünk most már a földön tartani. Kevesen tudják, hogy – a maga lagymatagságával – a jogszabályi környezet is ennek pártján áll. A helyi önkormányzat a kerti hulladék égetését tilthatja, és sok esetben már tiltja is (például Egerben vagy Budapesten). Ami persze a rendeletek betartását illeti, még messze vagyunk a hézagmentességtől.  

A sorban következő rossz megoldás a kukába dobás. Főleg mostanában, hogy a szelektív gyűjtés miatt sok hely marad a továbbra is ugyanolyan sűrűn ürített és ugyanakkora kukában, az emberek feltalálják magukat: jól megtöltik a plusz helyet kerti hulladékkal – ilyenkor avarral. Azt mindenkinek a józan paraszti eszére bízom, hogy ha mi, a lakosság a szelektív gyűjtés mellett is konokul biztosítjuk a régi mennyiségű szemét kukába dobálását, akkor mennyit is haladt előre a hulladékkezelés ügye…

Komposztáljuk! 

A zöldhulladék-gyűjtő zsákok alkalmazását és a központi helyen való komposztálást mint erőforrásigényes félmegoldást átugorva eljutunk a tökéletes megoldásig: az avart is helyben kell komposztálni. Ez tulajdonképpen magától értetődő, tekintve a fenti állítást: a már megkötött szenet kötelességünk lent tartani. 

És ezzel megfogalmaztuk a progresszív komposztálás alaptételét is: nem azt kell kérdezni, hogy „csak mit”, „mit nem”, „miért nem”, és „mik a problémák”, hanem csak azt, hogy „hogyan”. Biztos, hogy bővebben beszélni fogunk erről még, de előzetesen egyet le kell szögezni: amit a természet adott, azt le is tudja bontani. Törődni kell azzal, hogy mennyi idő alatt, mivel együtt és mennyi odafigyeléssel (na, nem kell félni, nem sokkal), de a megkötött szenet semmiképpen sem kell visszapöfögni a légkörbe. Minden avartípus komposztálható. Igen, a mumusként állandóan az ilyen viták előterébe ugró diólevél, de a háttérben hasonló szándékokkal settenkedő gesztenyelevél, vagy akár a nyitvatermők levelei, ágai is. 

Aki óvatosan közelít a témához, gyűjtse a problémásnak tekintett anyagokat kezdetben (vagy akár hosszabb távon is) külön, s fokozatosan figyelje a természet munkáját; de az idei szezontól kezdve ne legyen senki számára kétséges: arra, hogy az ilyen vagy olyan avart ne komposztáljuk, nincs semmiféle indokunk. Nincs kibúvó. Ha pedig kezdetben óriásinak tűnik az őszi levélhalom, senki se csüggedjen. A komposztálandó kerti hulladék nagyon gyorsan roskad össze, nagyon gyorsan esik a térfogata töredékére. Így a komposztládának többszörösére rúgó avarkupac is pár hónap alatt egy oda bepakolható kis halmocskává válik (ahol aztán gyorsan tovább és tovább tömörödik). A természet jól tudja tenni a dolgát, ha hagyjuk.