Hatalmas öröm, ha olyan pedagógusokkal találkozik az ember, akik fogékonyak arra, hogy a környezetvédelem ne merüljön ki különböző poszterek-rajzok elkészítésében és kiaggatásában, hanem hajlandóak konkrét tevékenységekben is részt venni.

Van, aki azt mondja, ki kell vinni a természetbe a gyerekeket, hogy megtapasztalják, hogy más élőlények is vannak rajtunk kívül; megértsék, honnan kerülnek az asztalunkra, szekrényünkbe a dolgok. Ez remek gondolat, a baj csak az, hogy egy nap, egy hét után visszajönnek a hermetikusan elzárt dobozukba, és hamar elfelejtik az egészet. Hogy hányadán állunk a természettel, vagy hogy hova mehetnek elhasznált a dolgaink (nem egy másik univerzumba, ugye), nap mint nap megtapasztalhatják például egy komposztláda segítségével. Hiszen az óvoda zsákszámra viteti el a faleveleket, míg a gyümölcs- és zöldségmaradékok, papírzsebkendők, szalvéták, teafilterek, ceruzahegyezékek megtöltik a kukát. Tavasszal meg hozhatják a szülők a virágföldet a szokásos kertészkedéshez.

Szerencsénkre a vezetők és a fenntartó osztotta lelkesedésünket a komposztálás óvodai bevezetéséért. Már csak ÁNTSZ-engedély kellett, ami hamar meglett, és kezdődhetett a buli. Mert ki gondolta volna, tényleg az volt. A gyerekek versengtek azért, hogy részt vehessenek a keret összerakásában, óriási örömmel gereblyézték, pakolták a leveleket, majd bepattantak a kész komposztládába, és vígan tapostak. Sajnos nem számoltuk, hány zsák levelet nyelt el a két komposztkeret első nekifutásra, de azóta is toljuk bele. Meg mindent, amit kell.

Persze, ez az elején nem megy olajozottan: hozzá kell szokni, hogy külön gyűjtjük, régi reflexeket kell kiiktatni, újakat bevezetni. Jól jön a felhalmozott levélmennyiség, még az is, ami most nem fér bele: az egyik ládába pakoljuk a napi hulladékot, eltemetjük a levelek között, a másikba öntjük a leveleket, amiből majd pakolunk menet közben a hulladékokra. És persze néha meg kell locsolni. Mondjuk, újabb reflex bevezetése árán, a gyümölcsmosó vizet, illetve a gyerekek étkezésnél meghagyott vizét összegyűjtve. Mert a víz is nagy érték ám!

A munkában nemcsak a gyerekek és az óvónők, hanem az óvoda gondnoka is részt vett. Eleinte kicsit szkeptikusan (minek ide komposztláda, meg aztán úgyis jobb a marhatrágya a földnek), de a búcsúzásnál már proponálta, hogy akár még két komposztláda elférne ide, az óvoda elbírná. (Az idei őszi zöldhulladékos zsákok árából tíz is kitelne). De azért gondoljunk bele: minek a marhatrágyát odapöfögtetni egy autóval, ha nem pöfögtetjük el egy-két másikkal a zöldhulladékot? Meg kell tanulni megbecsülni azt, ami van, és megtanulni, hogy ami van, az nem lesz semmivé azáltal, ha kikerül a látókörünkből. Csak ez állíthatja meg a féktelen fogyasztást és szemetelést, és mentheti meg a bolygót. És vele minket. Hajrá, gyerekek!