Kicsit lelőttük a poént: de az az igazság, hogy ha csak egyetlen nagyon rövid okosságot kell átadnunk, akkor ebben a kategóriában lelkiismeretesen csak a semmi ajánlható. Ha további részletekre, indokolásra, megfontolásokra is kíváncsi vagy, olvass tovább! Igaziból ez egy vitaposzt akar lenni. Ha valamelyik szálat, aspektust továbbgondolnád, van mentőötleted vagy ellenpéldád, akkor elő vele! Nagyon megköszönjük. 

Persze, hogy megköszönjük, hiszen azt már régebben is hangsúlyoztuk, hogy a faágakat egyben nagyon rossz ötlet a komposztba tenni. Üreges, túl laza lesz tőle a komposzt, ami így kiszárad, és a mélyebben fekvő üregek búvóhelyként vonzzák az egereket, patkányokat (sokkal inkább a jó búvóhelyre jönnek, mint bármilyen ételre, hiszen ételük a városban szinte mindenhol van). Arról nem is beszélve, hogy az ágaktól a komposzt összeáll, és évekig úgy is marad; ezért pakolni, forgatni, az érett részt elhasználni lehetetlen. Ezzel szemben a faapríték jó kis komposztálandó; fel is veszi a felesleges vizet, sőt, a lazasága miatt azt is hagyja, hogy a nagy felesleg elfolyjék, de tömöttebb halmot eredményez, és így a mindenképpen szükséges víz megtartását is segíti. Ott a helye az optimális, változatos komposzthalomban, és darálva hamar le is bomlik (az egészben levő ágat évekig védi a kérge, hiszen a kéreg pont erre való). 

Na, szóval, ha ezeket az ágakat meg akarjuk darálni, mivel is tegyük, ha nincs profi, ipari gépünk? Alapjában véve kétféle gépet lehet kapni az áruházakban, s ezek közül a késest nem is nagyon emlegetjük: tényleg abszolút semmire se jó. Nagyjából a répa- vagy uborkaszeletelést bízhatnánk rá, de abból a kertben ennyi nincs. A faágak hamar elkoptatják a késeket, a lazább zöld eltömíti a gépet, csak a gond van vele. 

Így néz ki kívülről egy tipikus késes masina (a garat alatti ferde részben forog a két kést tartalmazó tárcsa) – olcsó, de rá se nézz! 

Szükség esetén megoldás lehet a …

A másik széleskörben árult otthoni kommersz ágaprítási technológia a fogaskerékhez hasonló törőkereket-hengerkést alkalmazó rendszer. A késes gépek 40–50 ezer forintos árszintjével szemben itt 60–80 ezres belépőszintre kell rögtön felkészülni, de cserébe némi használhatóságot is kapunk. Nálunk egy ilyen – belépő szintű, noname gép – szolgált elég hosszan, sok bosszúsággal, de jelentős eredményekkel is. 

A hengerkéses gépekhez már mindig jár az alsó gyűjtőedény (valamikor a késesnek is van, ezért nem ez alapján kell felismerni őket messziről). 

S hogy mik is ezek a bosszúságok? Arra jöttünk rá az évek során, hogy a profi gépet az otthonitól leginkább az különbözteti meg, hogy míg a profi gép garatja azért van, hogy segítse a munkát, az otthoni gépekének az a fő funkciója, hogy akadályozza azt. Még amit talán éppen bírna az aprítómechanizmus (göcsörtösebb, elágazó vagy simán a képességek határaként definiált ágvastagságot megközelíti), azt se lehessen már betáplálni – biztos, ami biztos. Ami pedig rövid, hajlékony, leveles vagy szinte bármilyen, jól el tudjon akadni benne. 

 
A hegerkéses gépünk amortizálódott garatja (utána állandóan beleakadt minden) az utolsó falattal (az ilyet azelőtt simán vitte) 

A miénknek egy különleges funkciója is volt: ha egy-egy ág görbe és érdes volt (azaz szinte bármilyen ág), széttrancsírozhatta a több darabból összerakott garatot az illesztés mentén. Kétszer megjavíttattuk ezt garanciálisan, de aztán feladtuk. Minek havonta cserélni azt a garatot? (Miért nem csinálják akkor egy darabból?)

Amúgy, míg a késes rendszer „erőssége” a zöld, lehetőleg még friss, de már levéltelen, a megadott maximális vastagságot lényegesen alulmúló ág (magyarul nagyjából semmi), addig a hengeresnek a vastag, száraz ágak jönnek be. Olyannyira, hogy a puhább, frissebb anyagot nem is darabolja fel, csak bevagdossa, de ez szűken elég is: a kéreg megsérül, az ág kemény tartása megrogyik, a lebontószervezetek hozzáférnek a fához, nem lesz üreges a halom, és megy majd a lebontás. 

Szóval, ha a jelenlegi felhozatalból otthoni, kerti ágdarálógépet kell választani, akkor erős megszorításokkal a hengerkéses-törőkerekes modell megteszi. Sokszor hatalmas bosszúság a használata, de a munka nagy részét lassan megcsinálja (a szép, szabályos, egyben levő hosszabb ágakat egészen élvezetes vele darálni). A miénk sok közösségi programon, iskolai komposztnapos darálásokon is szerepelt, és szerencsére a legtöbbön nem krepált be. Aztán a két évnyi garanciaidő letelte után szűk fél évvel … – az élettartamtervező mérnökök büszkék lehetnek magukra. 

A nagy átverés 

Ebbe a helyzetbe, a rossz és a még rosszabb közé érkezett meg egy új, ígéretesnek tűnő technológia: a Bosch-féle „turbinakerekes” aprító (úgy hívják a nemzetközi reklámjaikban, hogy „turbine-cut”). Amikor az ipar új, jobb megoldással kecsegtet, szabad hinni neki? Általánosabban: akar nekünk valaha, valamilyen helyzetben jót az ipar? Vannak-e a termékeiknek azon kívül is funkcióik, hogy a vevő kifizeti az árukat? 

Reklámvideó – semmi nem igaz belőle 

Minden jel arra mutatott, hogy ez a megoldás kiküszöbölheti a – mondjuk úgy, hogy „félig jó” – hengerkéses rendszer hibáit: robusztus, de vág is, zabálja majd az ágakat. Elég drága tanulópénz volt (jellemzően 200 ezer forint felett lehet ezekhez hozzájutni, ami egy ilyen már-már „félprofi” gépért nem is lenne sok), de ez nemhogy nem igaz, hanem egyenesen az igazság ellentéte. Ez a turbinakerék azt sem vágja fel, amit a törőkerék összetör; a száraz vastag ágakon megakad, mint a hitvány késes gép, a puhább ágakat ugyanúgy vagy még inkább egyben hagyja, mint a hengerkés, és végül a turbinakerék réseibe még az is beszorul, ami a másik két aprítóba nem. 

Videó az igazi működésről – ekkor még legalább forog, de ez a cucc már le nem jön róla (egyébként a garatja egész ígéretes az otthoni kategóriában; csak nem darál) 

Egy közösségi programon avattuk fel emezt a gépet is: gyászos eredménnyel. Minden eltömődés után leállítva és bányászva belőle a beragadt fadarabokat sokkal több időt töltöttünk ezzel a bányászással, mint magával az aprítással. Olyannyira rossz volt a helyzet, hogy elmentünk a régi gépért is. Ez a régi biztos meglátta, hogy hogyan érvényesül a lusta rokonság, s végül ott fejezte be majdnem két és fél éves pályafutását. 

Konklúziónak jó ide akkor, hogy ezt a Bosch-féle turbine-cut dolgot jó, ha nem veszi meg senki. Elméletileg nagy ígéret volt, gyakorlatilag nem sikerült. Az a kérdéses még ebben az egészben, hogy végül a gyári tesztek hogyan alakulhattak. Ki se próbálták? Vagy ők is ezt kapták eredményül, mint mi, de már túl sok pénzt fektettek a kifejlesztésébe? Vagy ott csodálatos módon minden ment nekik? Akkor szeretnénk az ő tesztágaikat darálni! 

És akkor mi lehet a valódi megoldás? 

Több településen van már olyan, hogy évente kétszer (ősszel és tavasszal) ingyenes ágdaráló szolgáltatást kínál az önkormányzat (a budapesti II., XI. és XXII. kerületben biztosan; itt a komposztmester.hu szokott dolgozni, az ő oldalukon és az önkormányzatok oldalain meg is vannak ezek hirdetve). Nyilván profi géppel csinálják, az úgy eszi az anyagot, mint kacsa a nokedlit. Sokszor tíz centi feletti ágakat is, és nagy mennyiségben, jól húzza be, az apraját villával lehet rádobálni (nem hogy nem tömődik el tőle, hanem azt is csak zabálja), de a nagyját is gyorsan aprítja hatalmas csokrokban. 

Nem lehetne ezt a technológiát egy „félprofi” szintre lehozva, elektromos meghajtással, mondjuk, 6 vagy 8 centis vastagságig darálva árulni jóval a profi gépek árszintje (használtan is a félmillión túl) alatt? Kívülről annyi látszik belőlük, hogy nyilván sokkal jobb, hívogatóbb a garat, belül pedig a hengerkéshez hasonló – de láttunk már a turbinakerékhez hasonló mechanizmust is – vágóeszköz forog sokkal gyorsabban, mint a házi gépekben szokás. Lehet, hogy a gyorsabb pörgés a lényeg? 

De olyanról is hallottunk több helyen, hogy lelkes amatőr gépészek maguknak építenek aprítógépet. Erre soha nem lesz időnk, de kíváncsiak vagyunk az ilyen történetekre is.