Rögtön lelövöm a poént: arra, hogy a szemétkérdést magunkhoz minél közelebb oldjuk meg. Ha a kukás szemszögből nézzük, az emberiség története nem is szól másról, mint arról, hogy egyre távolabb tettük le a szemetünket: a barlang elé, majd a faluszélre, majd a városoktól távolabb levő lerakókra, és a mai csúcstechnológiás korban már arra a csodára is képesek vagyunk, hogy más kontinenseken „tüntetjük el” a szemetünket. Hiszen a szemét undorító, dobjuk át a kuka száján, azaz a csillagkapun, és meg van oldva; a „rendszer” majd kellően messzire szállítja el ahhoz, hogy soha többet ne kelljen látnunk.

Nem ezt várod egy parktól – pedig jobb mint valaha!

Aztán mégis látjuk, mert a Föld elfogyott, az űrbe pedig még nem tudjuk felbocsátani azt a rengeteg szemetet, amit nagyrészt feleslegesen megtermelünk. Itt az idő, hogy visszaforduljunk a fenntarthatatlanság felé vezető úton.

De vissza a lombtárolóhoz! Ha mostanában átsétálunk egy-egy budapesti parkon, láthatjuk, hogy ma már legalább a „természetes szemetünk” egy részével kapcsolatban maradunk. Helyben kezeljük – vagy legalábbis kezdjük kezelni –, és ezért látjuk, vagy akár meg tapinthatjuk azt a dolgot, amit minden „rendes ember” a lehető leghamarabb a háta mögé hajít. Hagyjuk, hogy „elcsúfítsa” a parkokat valami, amit eddig ilyen hosszan csak az erdőben láttunk! Fontos elkezdeni erre nevelni magunkat: a szemét akkor is megvan, amikor már kidobtuk. Szeretjük ezt úgy intézni, hogy ekkor már ne is lássuk, de valahol akkor is megvan: sokkal jobb, ha a tagadás helyett gondoskodunk róla.

Nyilván a komposztálható anyagokkal a legkönnyebb ezt elkezdeni – hiszen a komposztálás a természet recikláló technológiája emberi masinériák nélkül –, azonban ha egyszer rendszerszinten terjedni kezd ez a szemlélet, és nem csak a Főkert, illetve egy jókor jó helyen, a városvezetésben levő ember mániája lesz ez a szemlélet, akkor hasonlóan kell majd eljárni a papír-, a műanyag- vagy az elektronikai hulladékkal is. Na, nem azt mondom, hogy a parkokban kell ezeket is rohasztani, hanem azt, hogy a közelben, akár láthatóbban vagy a szemétexportnál több munkával, a helyi iparban dolgozzuk ezt fel.

S ha valaki azt gondolná, nincs ehhez munkaerő, gondoljon a – kvalifikálatlanok körében kiváltképp – jelen levő tartós munkanélküliségre, vagy akár arra is, hogy hány olyan munkakör van, aminél ma már egy jó kis szemétfeldolgozás is érdekesebb, értékesebb volna. És ez a jelenleg folyó technológiai forradalom révén egyre inkább így lesz! Aztán, ha valakinek eszébe jut még az is, hogy ezt mi itthon drágábban intézzük majd el, mint a kínaiak vagy filippínók, nyugodtan szoktassa magát a gondolathoz: sokkal inkább ezt áll érdekünkben megfizetni, mint még egy egyszer használatos vagy gyorsan tönkremenő műanyag vackot. A remélhető jövőben tehát nemcsak tovább látjuk, tudjuk, hol van a szemetünk, de többet is fogunk fizetni érte!

Egy kis földhözragadt népnevelésre is szükség van még, de óriási szemléletváltozás indul itt

Azon túl, hogy kertészeti logisztikai szempontból értelmes lépés, meg hogy ma már talán a „közeli szemétkezelésnek” ezen válfaja elfogadott is (a komposztálás ma már elég trendi tud lenni, ha más csinálja), illetve hogy cuki állatok is áttelelnek benne, ezt a forradalmi gondolatot vegyük még észre a lombtárolóban! A helyi szemétkezelés filozófiájában ez a jövő első apró lépése. A város már helyben komposztál; vállalja ennek többletbonyodalmait (ugye, most már mindenki megteszi ezt a saját háztartásában is?). Amit eddig a távolsággal oldottunk meg, azt most tisztességesen, helyben, több odafigyeléssel, esetleg több kellemetlenséggel vagy drágábban, de egészen a végéig, a teljes feldolgozásig nekünk kell a közelünkben megoldanunk.