Az, hogy mindenki mindenhol komposztáljon (Jé, ez rímel). Akinek kertes háza van, ott ez alap. Akinek a társasházában van kert, ott sem nehéz: le kell rakni egy komposztládát, és hagyni, hogy a lakóközösség együtt örüljön neki. Ha nincs egy talpalatnyi se: parkokban, közösségi kertekben, piac, virágos, temetők mellett legyen mindenki számára hozzáférhető komposztáló. Juttassuk el az emberek fülébe, hogy ez az igazi újrahasznosítás.

Újrahasznosulás, hiszen szinte a kisujjunkat sem kell mozdítanunk, a természet megteszi helyettünk. De hol is tanulhatnának erről, ha nem a bölcsődében, óvodában, iskolában? Amelyik gyermekintézményben van egy talpalatnyi zöld hely, azonnal elkezdhető! Lelkes szülők, akik már tudják, milyen jó ez, segítsenek be, hadd kapjanak kedvet a többiek is, hogy otthon is elkezdjék!

Az iskolákban ugyanez a helyzet, ott közszolgálat keretében az iskolások maguk hordhatják, gondozhatják a komposztot, sőt, járjanak vissza az általános iskolájukba is segíteni! Ha nincs zöldfelület az iskolában? Keressék meg a legközelebbi parkot, az ottani komposztládába pakoljanak (a parkgondozó céggel együttműködve), vagy önálló kutatás keretében kezdjék meg a beltéri gilisztakomposztálás lehetőségeinek kitágítását! Van hatékonyabb eszköz a természettudományok elsajátítására, mint részt venni a természet építő munkájában? Van hatékonyabb eszköz a társadalomtudományok elsajátítására, mint kinyitni a szemünket a globális problémákra, és konstruktívan részt venni a megoldásukban?

És ha gondolkozom azon, hogy is lehetne eljuttatni a komposztot legkönnyebben a legközelebbi komposztálóig az iskolákból, akkor szembejön velem a facebookon a teherbicikli! És ha azon gondolkozom, miért is van erre szükség, szembejön a valóság. Az elvitetlen szelektív szeméttel és a szemétcsökkentés sürgősségének iszonyú terhével.

Van tehát egy álmom. Vágjunk bele! Ja, hogy erre senkinek nincs ideje? Igaz, idő speciel már tényleg nincs sok.