A komposztálás kapcsán az alábbi embercsoportokra akadtam.

Az egyik, aki noha tesz ugyan némi engedményt, és ha úgy adódik, ha épp arra jár, ezt-azt betesz a szelektív szemetesbe, de ugye úgyis hülyeség, ez a kicsi úgyse számít, meg el se viszik, jobb a biztonság, menjen minden a kukába. A szemét ugyanis büdös, kellemetlen kupacot jelent, kerüljön el tőlünk mihamarabb. Azok pedig, akik egyenesen a kertjükben rohasztják, azok nem normálisok. A szemét helye a kukában van, ilyen alantas témákról nem is kell beszélni.

A másik csoport, aki szelektál. Úgy igazán: szelektívet a szelektívbe, komposztot a komposztba. Ha mélyebben belemegyünk, kiderül, hogy nem is értik, miért nem alap ez, pláne kertes házakban. Nem értik, hogy lehet valakinek ellenérzése, kérdése a komposztálással szemben, amikor magától értetődő az egész. Minden szemét a saját helyére kerül, ilyen alapvető dolgokról nem is kell beszélni.

Van aztán a harmadik, a keverék, aki tudja hogy kéne komposztálni, szelektálni, de albérletben lakik, társasházban lakik, kicsi a kert, nem lesz ideje vele foglalkozni, mit szólnak majd a szomszédok, stb. Addig is plusz egy megoldandó dolog, amiről nem szeretnének beszélni.

A negyedik, aki évszázadok óta ősei szokását követve kipakolja a szemetét a határba. Igaz, azóta tele van a szemét el nem bomló anyagokkal, meg ugye vagyunk annyira civilizáltak, hogy egy nejlonzsákba azért bepakoljuk a cuccot – és úgy ki a határba. Vagy csak egyszerűen így könnyebb vinni, meg aztán mi lehet olcsóbb egy műanyag zsáknál. Valami ilyesmire gondolhatnak, hiszen a nyomokkal állandóan találkozunk, de ilyen emberekkel személyesen még nem tudtam beszélni.

Itt élünk egymás mellett, de nem beszélünk erről. Még mindig az a vagány, aki el tudja hitetni másokkal, hogy őt ez az egész nem érdekli. Amiért mégis toljuk: minimális erőfeszítéssel, életmódváltás nélkül tudunk jelentős széndioxid-kibocsátást megspórolni. A komposztálás nem életcél; csak végre a helyére tesszük az élet kicsi darabját.