Mint láttuk, konzervatív érték és baloldali érték is. Ezek után nyilván érték lesz a hagyományosnak tartott XX. századi hármas leosztás harmadik táboránál, a liberálisoknál is. Nem mondhatja már ezek után semelyik párt, semelyik szimpatizáns, hogy a fenntarthatóság hidegen hagyja, sőt, az ellensége. Zöld véna nélkül nincs igazi konzervatív, nincs igazi baloldali, és nincs igazi liberális sem. Ez utóbbival végződik háromrészes ideológiai képzésünk.
Nem úgy, mint a konzervatívoknál, itt a pontos latin szómagyarázat a segítségünkre lesz. Szokás ugyanis a „liberális” szót szabadosnak vagy szabadnak és hasonlónak fordítani, azonban ezek a fordítások pontatlanok (na jó, lehet, hogy csak megváltozott a szó jelentése a neolatin érában valamikor, de nekünk úgyis az eredeti jelentés lesz a segítségünkre). A līberālis latin melléknév ugyanis a klasszikus (köztársaságkori és korai császárkori) latinban azt jelenti, hogy „szabad (līber) emberhez méltó”. A „hét szabad művészet” (septem artēs līberālēs) is egy pontatlan fordítás, nem a rabságot szerencsésen elkerült művészetekről van szó, hanem arról a „tantárgyhalmazról”, amiben ki kell művelnünk magunkat ahhoz, hogy szabad emberhez méltó tudással vértezzük fel magunkat.
De vissza a lényeghez! A liberális gondolkodás alapeszméje a fentiek szellemében az emberi jogok abszolutizálása és mindennel szemben való megvédése. Mit jelent ez? Azt, hogy előre pontosan lehatároljuk, milyen alapvető jogok kellenek az aktuális társadalomban a szabad emberhez méltó élethez, majd ezeket kőbe véssük, és nem engedjük, hogy más jogszabályok vagy egyes társadalmi és gazdasági szereplők ezeket megsértsék. Indult ez mondjuk a szürke (nem nagyon pattogó) átlagemberek élethez való jogával valamikor az ősközösségben, aztán ahogy egyre gazdagabb és bonyolultabb lett a társadalom, társultak ehhez újabb és újabb jogok.
Mondjuk, a magántulajdonhoz (békeidőben) többé-kevésbé már mindenkinek volt joga a középkor végére, aztán a személyes mozgás szabadságához, a tanuláshoz vagy a szólásszabadsághoz való jog is kialakult a XIX. század végére a legfejlettebb társadalmakban. Ma már a fejlett, magasan technologizált társadalmakban az olyan „úri huncutságok” is alapjoggá kezdenek válni, mint a lakhatáshoz vagy a szélessávú interneteléréshez való jog. Kétségkívül igaz ugyanis, hogy ezen életfeltételek hiánya a ma társadalmából kirekeszt, másodrendűvé tesz, miközben bőven a társadalom teljesítőképességén belül van az, hogy ezeket még a legszegényebbeknek is valahogyan biztosítsuk. Akkor meg miért ne? – kérdezné a vérbeli liberális (itt is fenntartva a lehetőséget, hogy vannak képmutató liberálisok, de őket a példánk szempontjából semmiképpen sem tartjuk igazi liberálisnak).
És itt érkezünk el a jövő generációk jogaihoz. Az emberi jogok abszolutizálása magában foglalja azt is, hogy ezek nem függenek attól sem, hogy kire alkalmazzuk őket éppen. Több joga legyen a balra lakó szomszédnéninek, mint a jobbra lakó szomszédbácsinak? Kizárt! Szabad emberhez méltatlan ez a megkülönböztetés. Namármost, ha figyelünk arra, hogy gyermekeink, unokáink is szabad emberhez méltó életet élhessenek, akkor kötelességünkké válik a természeti erőforrásokkal való fenntartható, felelős gazdálkodás.
A kép innen van
Persze, álliberális módon itt is megkérdezhetnénk, hogy akkor most korlátozzuk-e a ma meglevő habzsolási, szemetelési, zabrálási szabadságot. Igazi liberális módon erre a válasz: igen. Nézzünk csak meg egy durva párhuzamot! Kiindulhatnánk a gyilkolászás, a rablás, lopás vagy a pofozkodás szabadságából (voltak olyan társadalmak, ahol ezek egyesek számára meg is voltak engedve), de tudjuk, hogy a liberális alapvetés (illetve a józan ész) szerint az élethez, a sértetlenséghez és a vagyonhoz való jogok sokkal inkább hozzátartoznak a szabad emberhez méltó élethez. Azaz mások alapjoga itt az egyénre vontkozó tilalmak és kötelességek formájában jelenik meg.
Nincs tehát liberálisabb viszonyulás a természethez, mint annak fenntartható megőrzése szabad gyermekeinknek és unokáinknak. Liberálisul: a szemetelés, a környezetpusztítás látszólagos joga legfeljebb csak megszokás, sőt, jogsértő gyakorlat, nem alapjog.