Olyan jól rá lettünk szoktatva és tanítva az eldobhatóságra, hogy már el se tudjuk képzelni az életünket nélküle. Sőt, miközben éppen el se tudjuk képzelni enélkül az életünket, aközben még rettentő komolyan is tudjuk venni magunkat. Eddig a zöld generálduma, de most annak illusztrálására, hogy ez mennyire valóban így van, részletesen megcincálunk egy nem túl régi (igaz, nem is túl új) újságcikket. A téma: a nejlonzacskó-mizéria. Azért idézzük ezt a kifejezést, mert már állásfoglalást jelent. Mizéria csak ott van, ahol valakik puszta úri hóbortból bele akarnak gázolni becsületes hétkoznapjainkba.

Állati praktikus dolog a műanyag fólia és zacskó, ez kétségkívül így van. Nem állítjuk tehát mi sem, hogy végtelenül könnyű tőle megválni, azonban amikor az előnyeit és hátrányait értékeljük, figyelemmel kell lenni arra, hogy a hátrányai olyan óriásiak, hogy azoknál az előnyök se nagyobbak. Vissza kell tehát térni a tömeges zacskóhasználat előtti időkbe – és ha ennél a mondatnál ma már százból kilencvenkilenc embernek egy keresetlen, ősemberes, kőkorszaki életkép villan be, akkor finoman rá kell mutatnunk, hogy 30–40 évvel ezelőtt azért elég hasonlóan éltünk ahhoz, ahogy ma, és mégis a mai, tömeges zacskóhasználat előtt voltunk.

Most nem erről lesz szó, de mielőtt arról beszélnénk, hogy a zacskókkal kapcsolatos vagy azokat mentegető állításokat nem feltétlenül kell komolyan venni, nézzük át gyorsan, hogy az ellenük szóló állítások miért komolyak!

• A zacskóknak még mindig nagy többségét adják az ásványi szénhidrogénből (kőolajból vagy földgázból) készülő műanyagok. Ezek nagyjából sosem bomlanak le.
• A természetbe kerülve ezek a zacskók sok állatt halálát okozzák, hiszen a kisebbek beléjük fulladnak, a nagyobbak megehetik, és az okozhatja a végzetüket. Miután a halott állat teste elbomlott, a zacskó újabb áldozat után néz.
• Bizonyos körülmények között (pl. napfény hatására) ezek a zacskók apró darabokra esnek, mikroműanyaggá válnak, de le nem bomlanak. Ekkor bekerülnek a táplálékláncba, és ma már az ember által elfogyasztott állatokban is előfordulnak.
• Persze a zárt hulladékgyűjtő rendszerek megakadályozhatják a fenti problémákat, de az emberek nagy része még mindig nem használja ezeket. Ha pedig bekerülnek, akkor is lerakó vagy égető vár rájuk, mivel a nagyon vékony fóliavastagság miatt jelentéktelennek látszó szennyezések is erősen szennyezett alapanyagot csinálnak belőle.

Ezekkel kell összevetni a zacskók hasznát, illetve vélt vagy valós feldolgozhatóságukat, valamint megfontolni, hogy az új megoldás, az egyelőre nagyjából egyfajta anyagot jelentő bioműanyagok mennyire oldhatják meg ezeket a problémákat!

De vegyük sorra a hivatkozott cikkbeli „komoly” állításokat, amelyek a zacskók mellett érvelnek, és nézzük, mi az igazság! Ha valaki jobban tudja, nyugodtan írja meg kommentben, hiszen az a célunk, hogy kiderítsük az igazságot. Ennek megfelelően röviden megpróbáljuk minden ellenvetésünket alátámasztani. Ezekkel az alátámasztott ellenvetésekkel talán növeljük az olvasók műveltségét is ezen a téren, segítünk eligazodni akkor, amikor minden és annak ellenkezője is „igaz lehet” (muszáj ideírni: igaziból nem lehet!).

Maga a mizéria 

Nehéz átszokni az újfajta zacskóra? Nehéz érte 10 forintot kiadni? Ennek mi éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk mindenhol. Zacskót zacskóra váltani sajnos nagyon könnyű, és a kérdés körüli más problémák is – pl. lebomlás, hova dobjam, hulladékkezelés – azzal kapcsolatosak, hogy az új mennyire hasonlít a régire. Hangulatkeltés van, valódi váltás nincs.

A cikkben szereplő tíz forintos díj pedig pont annyira hatékony, mint kellő körültekintés nélkül az anyagváltás maga: kinek okoz ez ma gondot? Lehet, hogy ezzel megszűnik a lisztet vagy az egy szál banánt is bezacskózó „higiénikus” viselkedés, vagy az a megszokás, hogy valaki egy marék zacskó leszakításával és bevásárlókocsiba hajításával kezdi a vásárlást – valamire biztos kelleni fog! –, de amikor „muszáj”, a tíz forint nem fog akadályozni senkit. Ehhez háttérinformációként idézzük fel, hogy a jelenleg ilyen nagyságrendű betétdíj hány borosüveget vonz be az üvegvisszaváltóba.

Félmegoldásokig jutottunk csak el, de már telesírtuk a világot a kapcsolódó problémákkal!

Az újfajta nem bomlik le

Tipikus „igen is meg nem is” állítás, de annyit meg kell adni, hogy az igazsághoz van közelebb. Ma már mindenki fújja a meghatározást: ipari komposztáláskor bomlik csak le, hétköznapi körülmények között nem. Tehát, akkor ... mit is kell csinálni vele?

Hát, iparilag komposztálni! De tudja valaki, hogy pontosan mit jelent az „ipari komposztálás”? Az szokott lenni a megfejtés, hogy ahol egy adott hőmérsékletnél magasabbat elér a komposzt, de mivel ipari (azaz nem házi?) komposztálásból is sokfajta van, sok hulladékgyűjtő rendszer, illetve ipari komposztáló tagadja meg ennek az anyagnak a kezelését (érdekességként itt például az ipari komposztálás ciklusidejével jönnek mint meghatározó paraméterrel, de biztos, hogy ez nem minden, hiszen a kiskertben jó hosszú, legalább egy éves ciklusokban szoktunk dolgozni).

És mi van, ha ez az anyag (politejsav, PLA – tényleg biológiai eredetű) a hagyományos komposztálóba kerül? Természetesen számos kísérleten vagyunk túl, és eddig a kerti komposztban több év alatt se sikerült teljesen lebomlania. Ne tévesszük azonban össze a hagyományos mikroműanyagot, ami a szénhidrogén-alapú, teljesen mesterséges műanyagok le nem bomlása és a PLA-mikroműanyagot, ami ennek a lebomlása során keletkezik! Valószínű, hogy ha az utóbbi bekerül a táplálékláncba, akkor ott nem kerül változatlan formában fel egészen az ember nevű csúcsragadozóig is, hanem akár már az első élőlény, ami bekapja, meg is emészti.

Sőt, a gerillakukák ürítése, tartalmának válogatása során (igen, még azt is válogatjuk, akkor is, ha nem szuperkukában landol – nemcsak az újrafeldolgozás, hanem a tudományos tanulmányozás végett is) találtunk egy érdekes környezetet, amiben a PLA úgy tűnik, hogy gyorsan bomlik. Újabban néhányan ilyen lebomló zacskókat használnak a kutyaszar begyűjtéséhez, és itt ezek tényleg lebomlónak bizonyulnak! Nem tudjuk, hogy maga az ürülék vagy a benne dolgozó élőlények teszik, de – a kukapakolás szempontjából sajnálatos módon – ezek a zacskók már egy-két hét alatt látványosan elgyengülnek.

A kutyagumi normál hőmérsékleten is legyőzi a PLA-t? (Facebook-oldalunkról)

A PLA zacskókat a vegyes szemétbe kell dobni

Alapvetően tehát a PLA messze nem annyira veszélyes, ha kikerül a természetbe, mint más műanyagok, de a lebomlása sem olyan gyors, mint azt remélnénk. A lebomlás sebessége függ attól, hogy az anyag mennyire kristályos (vagy mennyire amorf), de sajnos az ipari felhasználás számára a kristályos forma a kedvező, míg a komposztálás számára az amorf. Alakul már az otthon komposztálható bioműanyagok szektora is, de még nagyon erőtlen.

Ebben a feltételrendszerben nem teljesen alaptalan az a kövekeztetés, hogy a PLA a vegyes szemétbe való, azonban mi arra buzdítunk mindenkit, hogy bátran kísérletezzen a komposztálással különféle körülmények között, ne féljen a PLA-mikroműanyagtól annyira, mint a többitől, de ha lehet, kerülje ennek is a használatát.

Egyszer majd, amikor esetleg a háztartási, települési műanyagszemétben olyan nagy lesz a PLA részaránya, hogy válogatni is megéri, eljön majd az az idő, amikor ezt az anyagot is műanyagként dolgozzák újra. Ennyi körülményeskedés után nem várnánk, de ezen a téren a PLA kifejezetten jól teljesít. De sajnos nem szabad rohanni és a műanyaghulladék között gyűjteni ezt is, az még nagyon-nagyon odébb van. Egyelőre csak gondot okoz; olyannyira, hogy ahogy a komposztmumusok felsorolása népi sporttá vált, előbb-utóbb megjelennek majd az olyan tilalmak, hogy zacskót inkább ne tegyünk a műanyagszemétbe, hátha PLA.

Addig is annyit mindenképpen meg kell jegyezni a vegyes szeméttel kapcsolatban, hogy addig, amíg ide kerül, a PLA környezetterhelése kifejezetten magas. A szénhidrogénekből való műanyaggyártás önmagában meglepően környezetbarát; a technológia, az anyagáramlás zárt, az alapanyag a föld alól jön. Az a környezetszennyező, ami a használat után lesz vele! A PLA-t viszont mezőgazdasági alapanyagból (általában kukoricakeményítőből) gyártják, amihez rengeteg víz, talaj és egyéb erőforrás kell, majd a lebomlásával van a kevesebb gond. Kivéve, ha a vegyes szeméttel együtt elégetik, mert akkor az élete végén is annyira szennyez, mint egy „igazi” műanyag. Annál tehát, hogy a PLA a vegyes szemétben végzi, nincs is dicstelenebb sors a műanyagok vagy bármilyen hulladék számára.

A műanyag zacskó frissen tart

Hogy mi? Az például, hogy a rohadást akadályozza, látványosan légből kapott feltételezés (arra legfeljebb a vastagabb vákuumcsomagolások valóak, amelyek vastagságuknál fogva újrahasznosíthatóbbak). A kiszáradást kétségkívül akadályozza, azonban erre alkalmas a bioműanyag és korlátozottan a papírzacskó is. Szintén jól teljesít a koszos és nem koszos, illetve az így koszos és úgy koszos áruk elválasztásában, de pont erre találták fel a kosarat, a többszor használatos szatyrokat, dobozokat, ilyesmit. Pár évtizede ezeket magunkkal vittük a vásárláshoz.

Ahogy fentebb már érintettük, ezeknek a csomagoláshelyettesítőknek a használata sem a kőbalta szintje. Eközben a szétcincált cikk szerint az emberek amellett, hogy csakis a zacskó ad higiéniát és mindent lebíró minőségérzetet; pont azt tartják lehetetlennek, hogy az ember a vásárláshoz magával viszi ezeket a saját csomagolóeszközöket.

A Németországban sikert aratott begyűjtés és újrahasznosítás

Amihez kultúraváltás kellene. Ez utóbbival egyetértünk, azonban sokkal inkább például a betétdíjas rendszerek (újra) meghonosítása terén. Ami a németországi visszagyűjtés gerincét, a „sárga zsákot” illeti, nem is bizonyos fajta anyagok együtt gyűjtésére találták ki, hanem egy termékdíj-szerű szerződéses konstrukcióban működött sokáig, aminek keretében például – ha valaki pontosan követni akarta az előírásokat – egy komposztálható csomagolást bele kellett tenni, ha Németországban hozták forgalomba, míg mondjuk egy külföldön vásárolt műanyagcsomagolást nem.

Ez szépen mendegélt és mendegél így, ebben a keretben, de nagyrészt azért, mert már a XX. században elkezdődött; akkor, amikor még az égetés is jó hasznosításnak számított. A németországi sárga zsák tartalmának szűk fele ennek megfelelően még mostanában is a szemétégetőbe kerül. Lehet, hogy ez siker, de nem a fenntarthatóságé.

Egy kis konklúzió

A Napnál is világosabb, hogy amivel ennyi baj van, azt kerülni kell. Akkor is, ha teljesen alaptalanul úgy hisszük, hogy nélkülözhetetlen. A hagyományos műanyagból készült zacskók környezeti hatása kibírhatatlan, a PLA sokkal inkább csak belezavar a rendszerbe, mint megoldja a problémákat, noha a természetbe kikerülve azért sokkal kisebb problémát jelent.

A zacskók hátrányainak mentegetése, előnyeik túlhangsúlyozása mind fogyasztói, mind iparági oldalról a pusztulásba visz. Kerüljük el a használatukat, mert ez lehetséges és hasznos is!