A minap jött ki a hír, hogy két fontos civilszervezet beáll a sorba, és megpróbálja komposztálni a komposztálható bioműanyagokat. Most mi mélyen belenézünk a gőzölgő varázskukába, és megjósoljuk a kísérlet eredményét: az ipari komposztálásra alkalmas (-ként megjelölt) szatyrok nem fognak lebomlani, a házi komposztálásra alkalmasak pedig nagyjából igen (nem mindig teljesen, de elfogadható lesz az eredmény). De nem is ez az érdekes, ezt nagyjából tudjuk. 

Vannak még ki nem bontott olyan részletek, amelyek fontosak lehetnek. Például az áruházak és szatyraik felsorolása nem olyan egyszerű, mint a linkelt cikkben: a SPAR-nak van ilyen és olyan bioműanyag szatyra is (emlékeink szerint az ipari nagyobb, a házi kisebb és vékonyabb falú), vagy például fontos lenne vizsgálni a tömbös bioműanyag termékeket is, például a „lebomló” bioműanyag kávékapszulákat vagy evőeszközöket (ezek a házi komposztban a lebomlásnak a jeleit se mutatják, öt év alatt sem – kísérletezni mi is szoktunk). De még csak ez sem igazán érdekes. Tudjuk, hogy bonyolult a világ, tudjuk, hogy a tömbi PLA nem igazán akar biobomlani. 

Mik a tényleg jó megoldások? 

Azt kellene alaposabban vizsgálni és körüljárni, hogy végtére is mikor jó megoldás a bioműanyag és mikor nem. Ez nemcsak az alkalmazott bioműanyag-típustól és annak komposztálhatóságától, hanem az alkalmazás mikéntjétől is nagyban függ. A végén kiderülhetne, hogy hol ártalmas, hol ártalmatlanabb zöldrefestés, és hol valódi megoldás a bioműanyag. 

Ahol és amiért a bioműanyag jó 

Például vizsgálni kellene – de mint pozitív példát – a bioműanyaggal készülő „papír-” poharakat is. Ezek valószínűleg mindig kielégítően lebomlanak a használt bioműanyag minőségétől (házi-nem házi komposztálású, azaz amorf vagy kristályos PLA) függetlenül. Azért kellene ezeket vizsgálni, mert amikor komposztálhatónak hirdetett poharakat látunk (persze, nem magunknál, hanem amikor például rendezvények hulladékcsökkentésénél legyeskedünk), akkor erre az összetételre gyanakszunk, és ezeket kérdés nélkül a komposztba tesszük. Jól hisszük? Jól tesszük? Eddig nem találtunk nem lebomló maradványt. 

Ami szintén fontos, tisztázni kellene a hivatkozott kísérletes cikkben is előforduló sommás megállapítást, miszerint a le nem bomló bioműanyag ugyanolyan problémás, mint a hagyományos, fosszilis szénhidrogénből származó műanyag. Ez nem feltétlenül van így, hiszen a mikroműanyaggá törő bioműanyag a komposztban és a talajban lakó lebontó élőlények számára emészthető lehet. Ez tehát nem marad végtelen számú emésztés után is örökre gyilkos eszköz a természet körforgásában, mint az ásványiszénhidrogén-alapú mikroműanyag. Makroműanyagként viszont valóban tényleg szintén veszélyes, mert mechanikai szennyezőként fulladást, bélelzáródást, csapdahelyzetet tud eredményezni. És persze ronda, sőt, további szemetelésre bíztatja az embereket, akik e bíztatásnak engedelmeskednek is, és előbb-utóbb másfajta műanyagot is hoznak. 

És végül vizsgálni lehetne azt is, hogy milyen házi, kiskerti körülmények között bomlik le esetleg mégis az iparilag komposztálható bioműanyag zacskó. Mi például azt találtuk, hogy a kutyaszaros bioműanyag már hetekkel a kétféle anyag egymásra találása után bomlani kezd. Igaz ez? És ha igen, miért? Talán a nyűvek megemésztik a PLA-t? 

Bomló kutyaszaros bioműanyag-zacskó. 

Amikor nem kell bioműanyag (sem) 

Sajnos azonban nagyon sok helyen pusztán fenntarthatóság helyetti pótcselekvés, azaz „zöldre festés” az egész történet. Ebből is az első számú eset az, amikor nincs is szükség az adott megoldásra – ilyenkor a bioműanyagból készült termék pont annyira felesleges, mint a szénhidrogén-alapú. Számtalan csomagolás, dekoráció, egyszer használatos szatyor, pohár, evőeszköz miért készül el egyáltalán? Nem környezetterhelés nélkül készülnek ezek sem, és sajnos nagyon kevés az olyan „zöld” technológia, ami tényleg radikálisan fenntarthatóbb az előzőnél. Optimális esetben sikerül le-lefaragni valamit a problémákból, de egy másodpercig se képzeljük azt, hogy egyszerű technológiacserével környezetbarát lesz például az a végtelen zacskóhasználat, amire rá vagyunk szoktatva. 

De hogy ezen a vonalon is egy pozitív példát mondjunk, elindult, lassan haladgat (Miért nincs már rég előírva?!) a teafilterek műanyagmentesítése. Lehetne persze kísérletezgetni hiperszuper laboratóriumokban olyan bioműanyagokkal, amelyek legfejebb annyira kerülnek a forró teába, mint a manapság használt polipropilén, és lehetne az eredményként kapott félmegoldást nagy reklámkampányokkal népszerűsíteni, de ennél sokkal egyszerűbb visszatérni ahhoz, ami húsz éve működött: a sima papír teafilterhez. Sőt! Nemcsak a teáknál, hanem például a dohánytermékeknél is állandó „ellenérv” a műanyagmentes csomagolás ellen, hogy a külső celofán (-szerű) borítás nélkül egyszerűen kiszárad, kilevegőzik, kivalamiződik a termék. Ezt elhagyni le-he-tet-len. Akkor hogyan éltünk harminc vagy negyven évvel ezelőtt? Szerencsére van már példa arra, hogy ezt is elhagyják. 

Büszkén hirdetik, hogy visszatértek a régi teafilterekhez; emellett ezeken a dobozokon már külső műanyagcsomagolás sincs (a feliratok és a QR-kód alatt megnyíló link mind lengyel tartalom, de egyszer biztos magyarul is elmondják ezeket)

És az egyszerű technológiacsere környékén jutunk el az „olyan, mintha” típuskérdéshez. Minden olyan alkalmazásban káros a bioműanyag, ahol nem egyértelmű az elkülönítés a két technológia között. Például a fentebb említett „papír-” poharaknál. A piros-kék emblémás darabokról már tudjuk, hogy igazi műanyagot tartalmaznak (együtt feldolgozhatóak lennének a Tetrapack-kal, de az a rendszer aligha fogadja őket, és ha igen, akkor is csak egy zöldrefestésnyi hatékonyságú megoldásról van szó), ha pedig az van rájuk írva, hogy komposztálhatóak, akkor manapság valószínűleg PLA-réteggel vannak megáldva, és tényleg komposztálhatóak. De ha nincs piros-kék embléma és odaírt komposztálhatóság sem, akkor senki nem tudja, hogy hova kell ezeket kidobni, és ezért mennek a vegyesbe. 

 A bal oldali poharat didaktikusan szétrágták a hangyák (vagy valami hasonló történt vele). Szépen látszik a hagyományos műanyagréteg, ami nem bomlik le soha. Ha PLA-ból lenne, valószínűleg már a hangyák is szétrágták volna. 

Ugyanígy a jelöletlen zacskók, a tömbös PLA-ból készült evőeszközök, edények, a jelöletlen teafilterek: akármilyen műanyagot tartalmaznak, vagy nem tartalmaznak, mindegy, mert a vegyes szemétbe, és benne az égetőbe, lerakóba kerülnek. Még bosszantóbb, de ugyanígy jár minden olyan valóban komposztálható eszköz (például az így megjelölt poharak vagy a fa és bambusz evőeszközök), aminek a felhasználási helyén nincs külön komposztgyűjtés. Vajon hova kerül a vegyesen gyűjtött szemétből az a sok-sok „fenntartható” és hagyományos egyszer használatos eszköz? Az égetőbe vagy a lerakóba, és akkor nagyjából mindegy is, hogy miből vannak. Sőt, mivel a „fenntartható” (papír, fa, PLA) anyagok gyártása környezetterhelőbb (vizet, földet, művelést igényel), mint a szénhidrogén-alapú műanyagoké (zárt folyamat), az azonos (-an rossz) hulladékkezelés mellett a műanyag lesz a környezetbarátabb megoldás. 

Persze kivéve, ha – ez egy újabb csavar – az egész a szabadban köt ki (például elobálják az utcán vagy illegális lerakókba kerül), mert akkor megint pozitív szerepet játszik az a tulajdonság, hogy a termék előbb-utóbb mégiscsak lebomlik. Kezelhetetlenül bonyolult a sok lehetőség és variáció? Végtére is nem: 

• kerüld az egyszer használatos dolgokat akkor is, ha zöldre vannak festve, 
• kerüld a műanyagokat (első körben a komposztálhatóakat is), 
• válaszd azt, ami komposztálható,
• de még inkább, ami garantáltan komposztálható, 
• és ténylegesen komposztálj! (Mert a komposztálás az egyetlen technológiamentes újrahasznosítás.) 

Ezen belül a cikk elején hivatkozott kísérlet előre ismert eredménye egy kicsit segíteni fog az eligazodásban.