Beszélgetünk.

A piacon az árussal, hogy hova teszik a zöldhulladékot. Kiderül, hogy használnának ők zöldkukát vagy komposztkeretet, helytelenítik a szemétégetést. De van elég bajuk, és tennivalójuk, hogy lépjenek ez ügyben.

A boltban a nénivel, árusokkal, akik mind azt hiszik, hogy azért tesszük papírdobozba a gyümölcsöket, mert nem látjuk, hogy ott vannak a jó kis nejlonzacskók ingyen. Kiderül, hogy igazából fogalmuk sincs arról, hogy ez mennyire nincs ingyen. De legalábbis van elég bajuk; egy vészjósló megszállott idiótasagait hallgatni nincs idejük.

A cukrászdában az eladóval, amikor papírszalaggal tekeri körbe a krémest, hogy tulajdonképpen miért nem jó ugyanaz a papírcsík a tortaszeletek elválasztására, miért kell minden szelet tortát bevonni egy darab nejlonnal. Kiderül, hogy nem ő tehet róla, mindig is így volt. Ami nem igaz, mert harminc éve biztos nem volt így, de van elég baja a kekec vevőkkel; a legjobb stratégia befogni a fülét, és megvárni, amíg elmegy.

Az iskolában tanárokkal, hogy milyen jó is lenne helyben komposztálni, alig van már természettudományi oktatás, de ezzel szemtanúi lehetnének a gyerekek, hogy milyen csodálatos kémiai-biológiai folyamatok zajlanak a természetben. Kiderül, hogy vagy túl sok a zöldhulladék, vagy túl kevés; egyesek szerint félő, hogy túl keveset foglalkoznak vele, mások szerint azért nem lehet közszolgálati munkára befogni a diákokat komposztfelelősként, mert azzal nem is kell foglalkozni. De a tanároknak is van elég bajuk, kezdem kínosan érezni magam, hogy vegzálom őket.

A kollégákkal és barátokkal, hogy kéne komposztálni otthon, meg kevesebb műanyagot használni. Kiderül, hogy mindenki vagy már így is sokat tesz, vagy őrajta úgysem múlik semmi, vagy legalábbis van neki elég baja, nincs ideje ilyenekkel pepecselni. De klassz, hogy nekünk van erre energiánk.

Ha hosszabban és többet beszélgetünk, talán van esélyünk elmondani, hogy mi is történik körölüttünk. Vagy csak egy icipici bogarat tenni a fülükbe. Pakolgatjuk a bogarat a fülekbe.