Azt már Thornton Wilder is megírta bő 100 évvel ezelőtt, hogy az emberek alapvetően nem törnek össze, ha valami katasztrófa tör ki, amennyiben ők nincsenek veszélyben: még örülnek is, úgyis túl van népesedve a Föld. Mondom, több, mint 100 éve.
Nem biztos, hogy most aktuális, de a „hétköznapi betegségekkel” kapcsolatban régóta izgat az, hogyan lehetne zölden gyógyulni, elbánni a betegségekkel. Már nincs kombinált por egy szál papírban, amit ostyában kellett bevinni, megszűnt az egy szál nejlonba csomagolt istopirin, és a legújabb ötlet az, hogy a betegtájékoztatót is műanyag ragasztószalaggal erősítik a dobozhoz. Igen, azt, ami kell, de amit az emberek nagy része az első mozdulattal kidob, mert úgyis fent van a neten. Azt meg már a középiskolás gyerekek is tudják, hogy a csapvízben annyi gyógyszermaradvány és hormon (-szerű vegyület) van, hogy csak palackos vizet szabad inni – csak azt nem tudjuk, mit fognak inni később, amikor pédául ezek előállításával is nagy léptekkel feléljük a vízkészleteket. MIndazonáltal azon kívül, hogy szorítkozzunk gyógynövényekre, semmilyen fenntartható ötletem nincs. Ez viszont pont a vírusfertőzéseknél – amikor kulcskérdés, hogy mennyire erős az immunrendszerünk – nem is akkora hülyeség.
Elsőként ismerem el, hogy az egyszer használatos dolgokat legkevésbé az egészségügyből lehet kiküszöbölni, és bár szívesen megosztanék egy szabásmintát maradék textilneműből készíthető sebészi arcmaszkhoz, elnézem én abból is az eldobhatót. Sokkal inkább, mint a soha le nem bomló fertőtlenítő kéztörlő és az otthonra is bespájzolt alkoholos fertőtlenítő esetében, amit inkább kézmosással helyettesítenék. Közben tényleg nagyon kiváncsi vagyok, hogy az antibakteriális szerek, amik a (többségben levő) jótékony baktériumokat is kinyírják, mit is kezdenek egy vírussal. De semmiképpen nem szeretnék befolyásolni senkit, hogy kétkedésemből merítve feleslegesen elővigyázatlan legyen – most „katonásabb” idők járnak. Csak közben mindenki maradjon önmaga: engem például tényleg érdekelnek ezek a kérdések. Az alapos kézmosás mindenesetre kikezdhetetlen alapköve a személyes higiéniának, tessék szeretni, használni! Rossz hír viszont, hogy amennyiben tényleg a fertőtlenítő szappanokon múlik túlélésünk (amelyek valószínűleg teljesen feleslegesen tartalmazzák a le nem bomló triklozánt), akkor azt bizony elbuktuk: már rég kiürültek a polcok.
És itt el is értük a következő ponthoz, amit szintén szívesen hagytam volna szó nélkül: egy időre eltűntek a boltból a tartós élelmiszerek is. Elsősorban azért hallgatnék, mert minden erről való híradás tovább gerjeszti a folyamatot: például én is eggyel több élesztőt vettem, mint amire szükségem volt. Ugyanakkor ez a magatartás azért már annyira közel van a probléma lényegéhez, és az ökológiai válság kialakulásának okaihoz, hogy nehéz önmérsékletet tanúsítva csendben maradni (lásd a közlegelők esetét: csak nekem még egy adag). Maga a probléma is itt gyökerezik: az új vírusok megjelenése és terjedése szoros kapcsolatban van a felmelegedéssel, a biodiverzitás csökkenésével – és persze a mobilitással, amiről viszont nem mondunk le: annak dacára, hogy fajlagos széndioxid-kibocsátásával nem kelhet versenyre semmi, a repülőgép-forgalom közvetlenül a járvány előtt is minden eddigi rekordot megdöntött.
A biztosítékot az verte ki nálam, amikor még szintén a járvány itteni „igazán komolyra fordulása” előtt olvastam, hogy a szülők javasolják a gólyafészek leverését egy játszótér felett, nehogy a madarak a világ másik feléről érkezve gyerekeikre uszítsák a rettegett kórt. Retteghetünk bármilyen betegségtől annyira, mint saját magunktól?
Az, hogy a környezetszennyezésből adódó ártalmakra további környezetszennyezéssel reagálunk, csak egyszerű tudatlanság. Mindent agyonfertőtlenítünk, agyoncsomagolunk, de ugyanazzal a lendülettel végigfogdosunk minden kiflit a boltban, mielőtt választunk belőle. Mennyivel többet tehetnénk bármilyen járvány terjedésével szemben azzal, ha ilyenkor használnánk a kitett csipeszeket – gondolva itt az összes hasonló helyzetre és az erőfeszítés nélkül használható megoldásokra, illemszabályokra? És azért számoljunk: feltéve, hogy a boltok polcain van kétszer annyi kaja, mint amennyire szükség van (más kérdés, hogy jól van-e ez így, meddig lesz ez így), hány felelőtlen embernek kell bespájzolnia egy hónapra, hogy az emberek nagy részének egyáltalán ne jusson étel?
Gondoljuk tovább a gólya ügyét, amelyik egyrészt miért hordozna ennyire biztos módon egy emberi kórokozót, másrészt nem fél nap, hanem hetek alatt jut el a világ egyik részéről a másikra. Ott vannak a fecskék, azokat is ki kéne nyírni, gyanús jószágok, de legalább kevés van belőlük, azoknak is lendületesen verik le a fészkét, ha „rossz helyen” van – jönnek is a mindenféle betegséget terjesztő rovarok dögivel. Nyírjuk ki azokat is, persze a méhek velük tartanak majd, és bár vita tárgyát képezi, hány hónappal élhetjük túl őket (mármint az emberiség), új világjárvány már nemigen alakulhat ki közöttünk. Egyáltalán: a fák, bokrok, növények sem fertőtleníthetők, és mindenhol felbukkannak: le velük! A tömegközlekedés sem a legfényesebb napjait éli, de visszaszokunk-e majd rá? Ha biciklire váltottunk, megtartjuk-e? Az eldobható védőeszközökre mennyire szokunk rá (újra) a veszély elmúltával is, a hétköznapokban mennyire térünk le a leszokás útjáról?
Hogy mennyi időnk van így hátra? Mire? Az életre? Vagy a rettegésre? Ezt a vészt is enyhíthetjük vagy súlyosbíthatjuk a saját viselkedésünkkel, de az biztos, hogy ha elmúlik, jön a következő. Tényleg azt gondoltuk, hogy a mi generációnknak annyi a dolga, hogy hobbit válasszon, és ügyeljen a biztonságos szexre? Nem árt, ha megtanulunk tovább látni az orrunknál, elővenni némi közösségi érzést, együtt dolgozni a problémák megoldásán – meghatottan látjuk, hogy sok esetben a fenyegető veszély közepette ez is megy! Megmarad a vész után is? Hogy illusztráljam a nehézséget, hadd idézzem azt a 75 év körüli úriembert, aki még az üveg borát is belepakolta a boltban egy egyszer használatos nejlonzacskóba (és akitől megkérdeztem – még a társadalmi távolságtartás előttről való a jelenet –, tudja-e, hogy ez nem annyira jó dolog): „Valamiben meg kell halni!”. Azokkal együtt is, akik nem ezt kérték? Vele szemben én igyekszem komolyan venni a problémát, aminek a gyorsan terjedő világjárvány csak egy lehetséges tünete. Ha mindenki csak a saját bőrét akarja menteni, senkinek sem fog sikerülni.
Itt vissza is térhetünk az arcmaszkra: sebészi maszkokat, amivel magunktól védenénk másokat, tényleg akármiből lehet készíteni, sőt, az is segíthet, ha magunkra tekerünk valamit. Valamennyivel mindegyik megoldás jobb a semminél, ha arról van szó, hogy másokat magunktól meg akarunk-e védeni (az ellenkező irányban tartózkodjunk a hamis biztonságérzettől!). Az kellene az egészhez, hogy ne a magunk bőrét akarjuk menteni, hanem minél hamarabb véget vetni a veszélyhelyzetnek. A legutóbbi fejlemények azt mutatják, hogy már korántsem annyi a tét, hogy hányan betegszenek meg, esetleg halnak bele a betegségbe. Nagyobb átalakulások is lehetségesek. Vagy visszaalakulások. Vagy át nem alakulások. Sokan panaszkodnak, hogy meghiúsulnak utazásaik, milliós céges partijaik, egyéb mulatságaik. Jé, lehet ezek nélkül élni? Az is előfordulhat, hogy fogyasztáscsökkenésre is kényszerülünk: kinek reklamálhatunk ezért? Kell reklamálnunk pont ezért?
A fiatalokat pedig elmúlt hónap számomra legsokkolóbb mondatával szeretném szembesíteni, amit egy bevásárlóközpont mellett osztott meg egy fiatal srác röhögve a haverjaival: „Ráköhögtem egy kínaira, és akkorát ugrott!”. Szeretnélek titeket figyelmeztetni, hogy a jelenlegi helyzet csak a látszat szerint sújt elsősorban másokat: az időseket, a külföldieket, a közszolgáltatások – mindenekelőtt az egészségügy – hőseit. Egy tanulási folyamatban vagyunk, aminek sikeressége vagy kudarca a mai gyerekek sorsát döntheti el. Szóval tessék csak együttműködni, a jót megtartani, a rosszat elhagyni, és megválogatni, min és kikkel vagyunk hajlandóak – majd, amikor ebből is kimásztunk – együtt nevetni.
