Az egész gerillakuka-történet kezdőpontja és már kezdettől dédelgetett álma volt, hogy egyszer majd tudunk olyan utcai kukákat telepíteni, amelyeket a helyi polgárok ürítenek, üzemeltetnek. Ehhez „csak” arra volt szükség, hogy valahonnan a kukák telepítésének árát meg tudjuk szerezni, hiszen az öntudatos, a kerítésén túl is látó polgár hajlandó egy kis munkát befektetni abba, hogy az utcája ne legyen szemetes, ugyanakkor az már nem várható el, hogy tömegesen fizessék ki a kukák telepítéséhez szükséges (közbeszerzés nélkül) pártízezer forintos költséget.
Sorakozó felszerelés előtt
Első körben arra gondoltunk, hogy egy ilyen programban az önkormányzatok ideális partnerek lehetnek, hiszen számukra igazán a folyamatos munka és az ehhez biztosítandó munkaerő előteremtése a problémás, míg a kukák egyszeri árát még az ilyen-olyan rárakódó költségekkel együtt is nevetve előteremtik. Aztán kiderült, hogy hiába a nyertes-nyertes helyzet, ez ilyen flottul nem megy. Az egyik fővárosi kerületnél, ahol először felvettettük a témát, egész ígéretesen kezdődött a folyamat (vagy csak nehéz volt gyorsan leszerelni minket), de végül a hivatal valamelyik pontján minden próbálkozás alkalmával megakadt az egész: nem lehetett úgy, annyira pontosan lepapírozni a tulajdonos önkormányzat és az üzemeltető állampolgár közti jogviszonyt, ahogy az az illetékes hivatalrész vezetőjének kellő biztonságot adott volna.
Amikor 2019-ben – pontosabban már 2020 végén – nagy volt a nekibuzdulás, hogy az új budapesti városvezetés most már nagyon zöld lesz, és egyébként is bevonja a polgárokat mindenbe, természetesen adódott a ötlet, hogy a gerillakuka-projektet regisztráljuk az otlet.budapest.hu-n, azaz a részvételi költségvetésnek nevezett rendszerben. Nem nagyon tetszhetett az elv az ottani hivatali illetékeseknek sem, mert már a szavazás előtt diszkvalifikálták a kezdeményezést. Az aktív polgárok szabad közreműködése a városüzemeltetésben egyszerűen le-he-tet-len! (Linkelnénk, de az ötlet és az elutasítás már nem elérhető az oldalon.) Erős a gyanúnk, hogy ha ezt az elutasítást bármilyen alaposabb szakmai megfontolás megelőzte volna, akkor esetleg még az is feltűnhetett volna az illetékeseknek, hogy éppen ebben az időszakban szüntetett meg az FKF háromezer utcai kukát Budapest-szerte. Talán pont kapóra jött volna a kezdeményezés, és akadt volna háromezer vagy akár több olyan budapesti polgár, aki betömi a fővárosi képességek szövetén keletkezett rést.
Aztán elérkezett a nagy nap, szembejött a Magyar Kétfarkú Kutya Párt 2022-es kampánypénz-tékozló pályázata. Megpróbáltuk, nyertünk, és onnantól már csak azon cidriztünk: jól tudjuk-e elkölteni a megnyert közpénzt (300 ezer forintot – tudjuk, mások sokkal többet is elpazarolnak rezzenéstelen arccal, de ez akkor is felelősség). Elkészül-e minden időben, jönnek-e majd a réges-régen még jelentkező kukaüzemeltetők, sikerül-e mindent megszervezni. Ami a kukák üzembe helyezését illeti, ez sikeres volt; de itt kezdődik majd a neheze. Inde movetur opus.
Kampánypénz és kampánypénz-tékozlás
Ha már ebből a forrásból táplálkoztunk, érdemes egy kicsit átnézni, hogyan is lehetséges ez. Ott kezdődik a történet, hogy a 2014-es országgyűlési választásokra egy új választási és kampányfinanszírozási rendszer lépett életbe, ami részben professzionálisabb a réginél, részben egy csomó antidemokratikus elemet tartalmaz (itt és most ezek közül csak a finanszírozásbelieket fogjuk érinteni). Óriási előrelépés, hogy minden jelölt, aki el tud indulni, automatikusan kap egy-egymillió forintot a kampányára, s ugyanígy, az elég sok jelölt folytán listaállító pártok elég vaskos pénzeket kapnak az országos kampányra is.
De itt kezdődnek a problémák. A listához tartozó pénz nem ám arányos a jelöltek számával, hanem sávos, ezért például a 106 (ez a maximum) és a 105 jelöltes pártok kampánytámogatása között nem egy kicsi különbség van, hanem elég nagy (ne akarj bizonyos körzetekben mások javára visszalépni vagy szövetségeket kötni, mást ajánlani), és noha a legutóbbi antidemokratikus változás után, miszerint a listához nem az ország egynegyedén, hanem már kétharmadán kell jelöltet állítani (ne akarj kicsi vagy regionális pártot működtetni) a sávok kicsit összecsúsztak, a különbség még mindig több tízmilliós (az eredeti, 2014-es rendszerben még kb. 150 milliós lépcső szerepelt, aminek láttán pont az ezzel sújtott pártvezetők és jogászaik körében merült fel, hogy az „elúszott pénzükért” be is perelhetik a kieső százhatodik jelöltet – kiválóan továbbgörgetve az antidemokratikus hólabdát: jelöltként ne akarj a saját lelkiismereted alapján dönteni az alapvetően személyesen téged illető passzív választójogodról).
Folytatja a sort, hogy ha egy jelölt nem ér el 2%-ot, vagy egy párt 1%-ot, akkor a kampánytámogatást vissza kell fizetni – akár elköltötték, akár nem (ne akarj újoncként belépni a politikába, az a bejáratott nagykutyák terepe). Vannak még további baljós részletek is, például az, hogy a pártok vezetői és jelöltjei egyetemlegesen, a saját vagyonukkal is felelnek a visszafizetésért (ismét: ne akarj kispárttal indulni, de főleg ne akarj a vezető politikusa lenni). És itt jön még egy csavar! Ha valaki mégis kamupártot alapított, és csak arra utazott, hogy ezeket a pénzeket felvegye, majd ne fizesse vissza, 2014 óta nemigen kapták el ezzel a szabályszegéssel.
Ha tehát becsületes polgárként belépnél a közéletbe, inkább ne tedd, ha viszont gyakorló csaló vagy, elég jól elboldogulsz a rendszerben.
Na, de vissza a tékozláshoz! Ha adott egy párt, amelyik garantáltan hozni fogja a minimális szavazatszámokat, de esze ágában sincs a szokásos kampányhülyeségekre költeni (illetve némi ügyeskedéssel spájzolni az egyáltalán nem támogatott önkormányzati kampányra), akkor pozitív értelemben is kijátszhatja a rendszert. Például óriásplakát helyett egy gerillakukára is fel lehet festeni a pártlógót, és ad absurdum még az is előfordulhat, hogy ennek reklámként jobb elérése is lesz.
Nemcsak önkéntes városüzemeltetés, többszörös társadalmi kísérlet
Arról beszéltünk az előbb, hogy itt jön a neheze: igazán nehéz majd a nagyobb forgalmú kukák ürítgetése lesz, de pont ezt vállaljuk. Most viszont ne merüljünk el a napi munkában, hanem maradjunk az ünnepi tervezgetésnél, és rögtön lendüljünk előbbre! A gerillakukázás nemcsak a lakosság önkéntes városüzemeltetési felbuzdulása, környezetének ápolása, hanem önmagán túlmutató társadalmi kísérlet is.
Négy területen gyűjtjük az információt, a visszajelzéseket az utcai kukázással kapcsolatban:
- Léteznek ezek az aktív polgárok, akik vállalkoznak e feladatra, és meg is csinálják? Úgy tűnik, igen, de ezt valójában majd a mindennapok munkájával bizonyítjuk.
- Működhet az önkéntes lakossági munka túlbürokratizált keretek nélkül, vagy akár bürokráciamentesen, egyszerűen a kölcsönös bizalom alapján? Ha itt sikerül, akkor ez az önkormányzás, kormányzás más aspektusaiban is sikerülhet (nagy bátran már régebben alapítottunk e témához egy „sharing governance” címkét e blogon is). Például a ma szokásos hosszadalmas egyeztetések helyett kijelölhetőek városi területek amatőr faültetéshez, vagy a manapság a társadalmasítás csúcsát jelentő, igen korlátozott közösségi költségvetések és nemzeti konzultációk a közösségi tervezés, szervezés, munka szintjéig nemesedhetnek.
- Fontos visszajelzést gyűjtünk arról is, hogy az egyes városrésztípusokban mekkora szemétmennyiség keletkezik. Kis túlzással mondhatnánk, hogy az FKF ürítési szokásaiból is jól látszik, mennyire nem ismert, hogy emitt és amott mekkora volumenre kell számítani, milyen gyakorisággal ajánlott üríteni. E szempontból jól jön, hogy van családi házas és társasházas kertvárosi, de van belvárosi, nagyobb csomópontban levő kukánk is.
- A negyedik információgyűjtés, azaz kísérlet a legérdekesebb: megteszi-e az utca embere az abszolút minimumot az újrahasznosítás kedvéért. Pár helyen nemcsak sima kukával, hanem olyan kukával is támadunk, amibe a legfontosabb újrafelhasználható anyagokat várjuk: papír, műanyag, fém, üveg. Ezeken a helyeken tehát két kuka van, és a másik kukába jön minden, ami ennél gusztustalanabb. Az első napok tapasztalatai alapján van olyan helyszín, ahol egész jól használják a kétféle kukát, s van olyan is, ahol nem. (Talán a tájékoztatásnak feltűnőbbnek kellene lennie.)
A szuperkukák legkompaktabb változata: egy oszlopon a kettő
És a – lehet, hogy nem eléggé feltűnő – magyarázat az egyik kukán
Egy ideális világban ez nemcsak lehetséges, hanem felesleges is lenne
Egy tökéletes világban mindenki komolyan veszi azt, ami a mi alapfilozófiánk is: a szemeted akkor is a tiéd, amikor már nem látod, gondoskodj róla! Ennek szellemében, ha valakire az utcán jön rá a szeméttermelés, tegye zsebre az eredményt, vigye haza, és ott a lehető legjobban szelektálja, hiszen aki magáévá teszi ezt a szellemiséget, nyilván alaposan szelektál otthon. Messze vagyunk azonban még ettől.
De ha messze vagyunk, mire szoktassuk a népet? Hogy elmenjen legalább az utcai kukáig, és gondolja azt, hogy ezzel már tényleg el van intézve minden, illetve az aktívabbak kukagazdaként kezeljék ennek az eredményét? Az üzemeltetőknek ez így talán még könnyebb is, hiszen általában ugyanők szedték össze eddig az utcáról azt, amit a saját szemetjüket tartani nem képes emberek elszórtak. A használóknál viszont nem feltétlenül cél annak megerősítése, hogy a szemét hamar eltüntethető, mert a kuka egy alternatív univerzum mindenütt jelen levő bejárata, ahol minden rossz eltűnik.
Többféle irányban érdemes tehát továbbgondolkodni, de a lényeg, hogy a mostani aktivitás nem vész el, sőt, mindenképpen sokszorosan hasznosul: tisztábbak lesznek az utcák, tudatosabbak a résztvevők, és végül gyűjtjük az információt, hogy merre tovább. Ha például kiderülne, hogy a két kukás, minimálszelektív módszer jól működik, és elterjeszthető, az egy kicsit növelné az utcai kukahasználat tudatosságát, és nagyban javítaná az utcai szemét újrahasznosíthatóságát is. Mindezt már részben gerillamódszerrel, azaz a közösségi városüzemeltetés részeként.
