Mi sem bizonyítja jobban, hogy új közösségi komposztálási forradalom indult Budapesten, mint a „komposztbarátok” szóra adott találati lista a fácsén. Ami, ugye, a közösségi neten megvan, az tényleg megvan, ami pedig nincs, az nincs. De félre a tréfával, a találati lista egy tudatos építkezés eredménye, amit a Főkert gondoz, és a sok komposztbarát-csoport mögött tényleg éppen készülő vagy már működő közösségi komposztálóhelyek vannak. Csatlakozzatok!

Van sok dolog az ábrán, amivel a természet évmilliók óta elbánik. Mostantól nem? Forrás: az egyik tematikus Facebook-csoport

Rögtön lelövöm a poént: arra, hogy a szemétkérdést magunkhoz minél közelebb oldjuk meg. Ha a kukás szemszögből nézzük, az emberiség története nem is szól másról, mint arról, hogy egyre távolabb tettük le a szemetünket: a barlang elé, majd a faluszélre, majd a városoktól távolabb levő lerakókra, és a mai csúcstechnológiás korban már arra a csodára is képesek vagyunk, hogy más kontinenseken „tüntetjük el” a szemetünket. Hiszen a szemét undorító, dobjuk át a kuka száján, azaz a csillagkapun, és meg van oldva; a „rendszer” majd kellően messzire szállítja el ahhoz, hogy soha többet ne kelljen látnunk.

Nem ezt várod egy parktól – pedig jobb mint valaha!

Mi mással is kívánhatna boldog új évet a gerillakuka, mint minden reciklálások legbiztosabbikával és legkevésbé technológiaigényes változatával, a komposzttal? És mi más is jelképezhetné e témában az új, nehéz, de reményteli kezdetet, mint az őszi avar?

Az egyik őszi avarhalmunk az óvodaudvar sarkában. Már egyedül ez se kevés…

Csak arra vigyázzunk, hogy amikor zöldülünk, akkor ne kerítsünk túl nagy feneket, akarom mondani lábnyomot neki! Az összes zöldprojektnél azt nézzük meg először, hogy az hogyan lesz ténylegesen és minden szempontból zöld. Például a meglevő cuccainkból mit tudunk zöld módon továbbhasználni, s ha be kell szereznünk valamit, azt hogyan lehet a legkevésbé ártalmas módon megtenni.

Az egész azzal kezdődött, hogy – zöld ígéretek ide vagy oda – a tavaszi járványhelyzet miatt elmaradt budapesti lomtalanítást az FKF nyáron és ősszel amennyire csak lehet, be akarta pótolni. Egyszerűen átgondolható, hogy ez miért rossz, ezért akár maguktól is kitalálhatták volna, miért kellett volna kihasználni ezt az esélyt is arra, hogy átálljanak a nem drágább, nem bonyolultabb házhoz menő rendszerre. De nem sikerült.

A gerillakuka nyitott szemmel jár, és ha lehetőséget lát egy kis kukázásra, lecsap. Persze most sem csak maga a kézzelfogható zsákmány az akció jutalma, hanem a hozzá tartozó tanulságok is.

A kattintásvadász cím nem kiábrándítani akar. Hát, nem ér meg egy jó kis komposztálás párezer forintot, amibe egy komposztkeret kerül? De. Nyilvánvalóan! Azonban amellett, hogy a komposzt mennyiségétől sohasem kell félni, bizony akad egy-egy időszak – a leginkább az őszi levélhullás –, amikor még egy csendes kertben is kellhet a radikális kapacitásbővítés. Ha pedig egy átmeneti időre kell sok hely, akkor megéri trükközni.

Az is csak a szemetelés egyik fajtája, ha mindenféle – láthatatlan, de alkalmasint kártékony – anyagokkal szórjuk tele a talajt. Az pedig ezen belül is a „szokásos” problémafokozás, amikor mindezt kedvtelésből, lustaságból, hanyagságből csináljuk. Tegyük fel, hogy a glifozát nevű széltében-hosszában elterjedt gyomirtó egyes esetekben – például a mezőgazdasági nagyüzemekben – a hátrányai (veszélyessége) ellenére egyelőre nehezen kiváltható, és ezért racionális a használata! De a városokban, illetve a kertvárosokban mi a fenére is használjuk ezt a bűvös löttyöt?

Kétféle járdastratégia találkozása: lent ér véget a betonlapok között kinövő nyírt fű, fent következik a vegyszeresen irtott rész. A felső szomszéd vegyszeréből még a másik kerítésre nőtt borostyánnak is jutott.

Amikor a környezetünk védelméről beszélünk – vagy inkább fogadjuk a kifogásáradatot –, akkor a saját lakhely mint fogalom két szerepben, két furkósbotként szokott előfordulni. Az egyik, amikor az illető ránk hagyja, hogy otthon, a négy fal között hogyan védjük a Földet. Most ennek a fordítottjáról, a másik furkósbotról lesz szó: a sajátjával, a négy fal között ki-ki azt tesz, amit akar. Azon a száz-ötszáz-ezer négyzetméteren az az én talajom, az én szemetem, az én levegőm, az én klímám. Ne pofázzatok bele! Az én házam, az én váram, nemde?

Értem én azokat, akik tüzön-vizen át nem hajlandóak változtatni azon az életmódon, ami nem annyira lassan de annál biztosabban felemészti az életfeltételeket a bolygón, csak éppen akárhogy szépítjük, semmiben nincs igazuk. Aki ugyanis azzal érvelt, hogy nem lehet elvárni senkitől, hogy korlátozza igényeit, mert innen egyenes az út a zölddiktatúrához, a Dunába lövéshez, annak üzenem, hogy nem én, nem a „zöldek” kényszerítenek senkit változásra, hanem a körülmények, amik bizony az utóbbi hónapokban megint megmutatták, hogy nem az van, amit szeretnénk. Tudni kellene értelmezni ezeket a folyamatokat – ezzel a képességgel kifogyhatatlanféleképpen meggyűlik a bajunk.