Az is csak a szemetelés egyik fajtája, ha mindenféle – láthatatlan, de alkalmasint kártékony – anyagokkal szórjuk tele a talajt. Az pedig ezen belül is a „szokásos” problémafokozás, amikor mindezt kedvtelésből, lustaságból, hanyagságből csináljuk. Tegyük fel, hogy a glifozát nevű széltében-hosszában elterjedt gyomirtó egyes esetekben – például a mezőgazdasági nagyüzemekben – a hátrányai (veszélyessége) ellenére egyelőre nehezen kiváltható, és ezért racionális a használata! De a városokban, illetve a kertvárosokban mi a fenére is használjuk ezt a bűvös löttyöt?
Kétféle járdastratégia találkozása: lent ér véget a betonlapok között kinövő nyírt fű, fent következik a vegyszeresen irtott rész. A felső szomszéd vegyszeréből még a másik kerítésre nőtt borostyánnak is jutott.
E környezetben mi kétféle használati módot szoktunk látni. Az egyik látható a fenti képen, amikoris a kertvárosi, a „gyorsan változó” korszellem befogadására nem túl nyitott kerttulajdonosok gyorsan és könnyen akarják „tisztán tartani” a környezetüket. A „gyorsan és könnyen tisztán tartani” nyilván nem azt jelenti, hogy szemétszedő túrára indulnak a szomszédos utcákba (persze, hiszen „az nem az én dolgom”), hanem azt, hogy ha a virágágyáson, a konyhakerten vagy az egyengyepen kívül máshol is megjelennek növények (e kontextusban ez az ún. gizgaz), akkor előkapják a folyékony kaszát, spricc-sprucc, és pár hónapra elintézik a problémát.
S közben alkalmasint csinálnak egy nagyobbat (de ez sem az ő dolguk, persze). A glifozát mindenféle engedélyeket megkapott, használata legális, központi jogszabály (törvény vagy kormányrendelet) sehol sem tiltja, azonban mégis sok jel mutat arra, hogy nem teljesen kockázatmentes, illetve veszélytelen. Ez egyébként magától értetődő is: ha bevezetünk egy addig nem látott, elég radikális hatású vegyszert a növényeink-állataink-embereink életébe, akkor mit is várunk? Mindenesetre a glifozát gyártója – nem egy zöldszervezet, nem egy aktivista politikus, sem nem valami hasonló bajkeverő, hanem maga a gyártó – is lehetségesnek tartja, hogy az anyag körül nem minden kóser. Valamiért a minap például egy felfoghatatlanul nagy összeget volt hajlandó kifizetni nem is kártérítésként, hanem pusztán azért, hogy a jog előtt már méregnek nyilvánított anyagot újból vizsgáló pereskedés inkább el se induljon.
Mint a felvezetőben utaltunk rá, elképzelhető olyan helyzet, amikor a (-z akár csak elképzelt) hátrányok és az (akár csak elképzelt) előnyök mérlegelés tárgyát képezhetik, és e cikk feladatát messze meg is haladná ezen helyzetek kiértékelése, azonban a kertvárosi gizgazrendezés esete a legkevésbé sem ilyen. Itt van a gyártó által is félt potenciális károkozás, ami szemben áll a … – mivel is? Azzal, hogy nem akarunk két-három hetente lekaszálni, lenyírni egy járdát, egy autóbejárót, egy rézsűt. A tiltó jogszabályok pont azoknak valók, akik az érvek és ellenérvek e szintjét is képtelenek felmérni. Egyébként nem feltétlenül azért, mert hülyék hozzá, hanem a legtöbb esetben még egy másik világban élnek. Számukra a tiltás hozza el az új világot, ők ebből a kommunikációból értenek, erre vannak felkészülve. (Csak hogy a beidegződések erejét illusztráljuk: környezetvédelmi célú önkormányzati pályázatban is láttunk már olyat pár hónapja, hogy az új, rendezett magánintézményi kert kialakításának költségelemeként fel volt tüntetve a régi növényzet gyomirtóval való eltüntetése).
Szerencsére a tiltásra egy fél példa már van is Magyarországon. Törökbálint önkormányzata közterületen már betiltotta a glifozát használatát, és így például a gyors és könnyű járdafenntartás problémáját megoldotta. Ez egyébként sok gazda esetében teljes megoldást is jelent, hiszen amit az ember a kerítésen kívülre – akár közvetlenül a saját háza elé – kiszór, azt a saját kertjében már ezerszer meggondolja. A közterületi megoldás mégis felemás marad, mert az erősebb játékosok számára marad a jól ismert „az én házam az én váram” szabályozás: a saját kertet továbbra is szabad mérgezni – lényegében a semmiért; egy kis kényelemért.
Nagyban is megy
Nem felejtettük el; kétféle városi felhasználást emlegettünk az elején. A fenti kertvárosi jólelintézések mellett az infrastruktúrák gazdái, különösen a kötöttpályás vonalak fenntartói folyamodnak előszeretettel a folyékony kaszához. Amikor például a MÁV egy évtizedben egyszer fogja magát, és a vágányok mellől, valamint egy-egy töltés vagy bevágás oldaláról – az odaszórt szemetet kivéve – mindent eltüntet, előszeretettel gyomirtózik. És hasonlóan a BKV is; a budapesti belvárosban is előfordul, hogy parkos területen keresztülvezető villamosvágányon, illetve mellette fél-félméteres sávban hirtelen elszárad minden növény. Amikor az íróasztal mögül, bürokrata szemlélettel születik meg ez a költséghatákony döntés, akkor is szükség van a tiltásra. Ebben az esetben sem teszünk mást, mint az adott szereplővel a saját nyelvén beszélünk: a tiltás nem más, mint a költséghatékonyság feltételeinek átparaméterezése. A tiltás után a bürokrata azonnal lépni fog; lesz pénz az igazi kaszálásra is.
Sajnos, budapesti kép nem volt kéznél, de aminyen könnyű a vasút mentén gyomot irtani, olyan könnyű ilyen képeket találni. Ezt például Szegvár oldalán találtuk. Dől a lé.
