Ha blogunk politikailag semleges, az nemcsak azt jelentheti, hogy semmilyen politikai nézettel nem foglalkozunk, hanem azt is, hogy mindegyikkel ugyanúgy. De miért is van erre szükség? Azért, mert minden politikai áramlatot, valamint ezek szimpatizánsait is hozzá kell szoktatni a gondolathoz, hogy igen, a fenntarthatóság ügye az övék, s nemhogy idegenkedni nem kell tőle, de egy ilyen közös ügy akár még az együttműködés terepe is lehet. Ennek jegyében első körben megmutatjuk, hogy a természetvédelem, a környezetvédelem kőkemény konzervatív eszme. Baloldali és liberális eszme is lesz, de ne szaladjunk előre, ez itt most még csak az első rész.

Ahhoz, hogy a természetvédelmet, a fenntarthatóság eszméjét beillesszük a konzervativizmus rendszerébe, először arra teszünk kísérletet, hogy – a magunk konyhafilozófiai szintjén – vázoljuk, mik a konzervativizmus alapjai. A népszerű ismertetések a cōnservāre latin igétől indulnak ki, és ezzel rögtön beszorítják magukat egy „mindegy mit, de megőrizni” értelmezésbe, ami helytelen, így mi ezt rögtön mellőzzük is. Nincs konzervatív ember, aki például meg szeretné őrizni a kínai kulturális forradalom vagy a náci fajvédelem eredményeit csak azért, mert éppen fennállnak.

Mi az akkor, amit a konzervatívok szeretnek? Hát, a közös bölcsesség által, a közösség érdekében megfogalmazott ősi hagyományokat és szabályokat! A konzervatívok – már ha jól látom – azt gondolják, hogy a régi, hosszú idő alatt, a közösség által fényesre csiszolt, kialakított szabályozások továbbvitele szolgálhatja igazán továbbra is a közösség érdekét, hiszen ez a fényesre csiszoltság az, ami garantálja, hogy a szabályok a lehető legjobbak, azaz a lehető legjobban szolgálják a társadalom egészségét, a közösség értékeinek megőrzését (ez benne a „megőrzés”), a saját megmaradásunkat.

Ebből ered a változás elleni (látszólagos) harc. A szabályok leépítése, a múlt verejtékes munkájával megőrzött struktúráinak elherdálása veszélyes. Rövid távon nyereséget hozhat, de csökkenti a társadalmunk által birtokolt erőforrások összességét, s így jövőfelélésnek tekinthető. Ha lerombolunk egy régi épületet, építhetünk a helyére egy hatékonyabbat, de a régi esztétikai, kulturális értéke örökre elvész. Ha feladunk egy hagyományt, könnyebb lesz a hétköznapi életünk, de kultúránk szegényebbé válik. Ha elveszítettük a szüzességünk, odaadhatjuk a holnapot a társunknak, de a tegnapot már nem – azt az első vitte el mindörökre.

Ebben az elvi keretrendszerben a természetvédelem nem más, mint a természettel való együttélésünk legősibb szabályainak a felelevenítése. Nem az eddigi mértékletes életet felborító új szabályok fölvétele, hanem pont az elfeledett, felborított régi visszahozatala, a régi helyébe került téves újdonságok lehámozása; az erőforrások lebontásának abbahagyása, a herdálás vége. Nem véletlenül került a XXI. század második évtizedében a természetvédelem (teremtésvédelem) legbefolyásosabb szószólójának szerepébe a katolikus egyház feje. Első ránézésre meglepő ez a modernség, a másodikra viszont mi sem természetesebb.

A hétköznapokban sincs másra szükség a fenntarthatósághoz, csak egy kis vaskalaposságra. Minek annyiszor autót használni, amennyiszer a puffogó-zakatoló-dühöngő XX. század végének embere szeretné? Minek egyszer használatos műanyagba csomagolni még a csomagolás csomagolását is, amikor a XX. század közepére már szinte minden ipari mennyiségben gyártott terméknek volt fa, papír, textil, vagy éppen semmilyen csomagolása, és már úgy is jó volt? Miért kell minden vásárlásnál elhozni egy újabb garnitúra nejlonzacskót, amikor nagyanyáink, nagyapáink vígan eljártak a piacra a kosaraikkal, textilzsákjaikkal, bödönkéikkel?

Aki azt gondolja, hogy a természetvédelem csak valami XXI. századi (balos? libsi?) hóbort, amivel egy tisztességes konzervatívnak nem lehet dolga, vagy valami mellékes dolog amit halogatni lehet, amíg megoldjuk „aktuális” gondjainkat (a karriert, a családalapítást, az iparosítást, az infrastruktúraépítést, és a megpihenést a hetedik napon), nem tesz mást, mint világgá kürtöli a csőcselék lázadását a közösség iránt elkötelezett konzervativizmus ellen: miért pont én tartsam be már most a szabályaitokat?

Arról nem is beszélve, hogy īdem est ergō beatē vīvere et secundum nātūram – ezek se ma kitalált szavak.