Egyre többször tapasztalom, hogy még azok az emberek is, akik amúgy már beismerték, hogy itt az ideje tenni azért, hogy világunk megmaradjon, azt vallják, hogy a változtatásnak felülről kell jönnie. Vagyis mi itt tökmindegy, mit csinálunk. Mondjuk például ott az ember, aki előttem áll a sorban a kasszánál, és textilszatyrokkal felszerelkezve növekvő feszültséggel figyelem, ahogy pakol a szalagra. Ő ugyanis nemcsak, hogy minden darab zöldséget és pékárut külön nejlonba tesz, de jutott zacskó a tojásnak, ruhaneműnek is. Erőltetett nyugalommal tört ki belőlem a kérdés: ugyan, mondja már meg, mit fog csinálni ennyi nejlonnal? Öntudatos válaszára belémfagy a szó: amíg az Auchan adja, ő elveszi. Vagyis bizonyos téren valóban van készség arra, hogy elfogadjuk fentről jövő változtatásokat.
Az utóbbi évtizedekben elég sok változás történt: gyermekkoromban még nagyapám úttörőnek számított, hogy gondosan tisztán tartott nejlonzacskóba vásárolta a kenyeret, üvegbetétes italokat találhattunk a polcokon, textilpelenkát használtak a gyerekeknek, az intimbetét sem volt még különösebben elterjedt. A döbbenetes az, hogy a klímaváltozás híre megelőzte e változásokat, és azóta mégis kifejlődött, hogy mindenki akkor érzi magát biztonságban, ha kellő mennyiségű, egyszerhasználatos nejlonba csomagol mindent.
Ez az elfogadási készség valahogy elvész, amikor arról van szó, hogy pozitív irányú változtatásokhoz adaptálódjunk. Merthogy vannak ám: elég a házhoz menő szelektív hulladékgyűjtésre gondolni. Paradox módon olyanok is vannak, akik ezen ingyenes szolgáltatást azért nem szívesen használják, mert a kommunális kukát kifizették, joguk van hát jól telerakni. És ők még azok, akik egyáltalán hajlamosak nem csak úgy eldobni valahol a szemetüket. Épp tegnap a Budapesti Műszaki Egyetem campusán (ahol minden épületben egymást érik a szelektív hulladékgyűjtők) értem tetten egy fiút, aki gyengéden lehelyezte a kiürült ásványvizes flakonját egy hasonló flakonokkal telerakott szemetes mellé.
Nekem, akinek 36 négyzetméteren nevelgetve gyermekeimet is fontos volt, hogy külön gyűjtsem a papír-, fém- és műanyaghulladékot, amit aztán külön hordtunk a hulladékgyűjtő-szigetekre, mielőtt büszkén felszámoltatták őket a közelben lakók, különösen misztikus az, hogy még a fiatalok sem képesek a legkisebb erőfeszítést sem megtenni.
Vagy ott a másik példa, amikor egy közösségi térbe szeretnék szelektív szemetest elhelyezni, de a hely takarításáért felelős ember még abban az esetben sem hajlandó ezt támogatni, ha megígérem, hogy én ürítem ki a szemeteseket. Azt mondja, ha ő képes minden flakonnal elmenni a házban lévő szelektív kukáig, akkor más is megteheti. A szemétnek ugyanis nem a lakásban a helye. Persze „rendes” szemetes meg úgyis van a közösségi teremben is. Amiből ha mást nem is, azt megtudtuk, hogy az illető a saját háztartásában sem veszi valami komolyan a szelektálást, a flakonokon kívül ugyanis egész sok minden kerülhet abba a bizonyos sárga kukába. És hogy hova vezet mindez? Rövid távon árulkodjanak erről az alábbi képsorok:
A (talán nem is olyan) hosszú távú következményeket már végképp el kellene kerülni. A szelektív hulladékgyűjtés nem mások dolga, nem agysebészet, nem „majd egyszer megoldjuk”, és nem egy újabb felesleges előírás. Bármelyik lakásban elfér, például így:
