Az egész gerillakuka-történet kezdőpontja és már kezdettől dédelgetett álma volt, hogy egyszer majd tudunk olyan utcai kukákat telepíteni, amelyeket a helyi polgárok ürítenek, üzemeltetnek. Ehhez „csak” arra volt szükség, hogy valahonnan a kukák telepítésének árát meg tudjuk szerezni, hiszen az öntudatos, a kerítésén túl is látó polgár hajlandó egy kis munkát befektetni abba, hogy az utcája ne legyen szemetes, ugyanakkor az már nem várható el, hogy tömegesen fizessék ki a kukák telepítéséhez szükséges (közbeszerzés nélkül) pártízezer forintos költséget.

Sorakozó felszerelés előtt

Pár napja adta ki az FKF a közleményt a facebook-oldalán, hogy immár – az ország többi szolgáltatójához hasonlóan – a műanyagszemét közé várja a többrétegű italosdobozokat, nem pedig a papírszemét közé. Örülünk, ha ezzel is hatékonyabbá vált a gyűjtési-válogatási rendszer (valószínűleg egyszerűbbé válik odabent a papír utóválogatása, viszont a műanyagé nem válik ugyanennyivel bonyolultabbá), de a közlemény körülményei bőven okot adnak az aggodalomra is (az éppen folyó legújabb „úgyis összeöntik” botrányon túl, persze).

A FKF didaktikus képsorozatának első tagja – legalább ennyit dolgoztak a lakossági tájékoztatással

Noha kedvenc témáink közé tartozik a rendszerek és az egyén közös felelősségéről papolni, van egy olyan helyzet, amikor egyértelműen és sokkal nagyobb a rendszerek felelőssége: amikor arról van szó, hogy ki rombolhat hatékonyabban. Míg a fenntarthatóság és a hatékony hulladékcsökkentés törékeny megoldásait az üzemeltető, létrehozó rendszereknek és a használó egyéneknek a fegyelmezett összmunkája tarthatja fenn – s így a felelősség közös és egyforma –, ugyanezen megoldások lerombolásában a rendszeroldalnak félelmetes ereje van. Könnyen elképzelhető az aszimmetria: egy-egy ember hanyag viselkedése csak kisebb fennakadásokat okoz, de a másik oldal egy-egy rossz intézkedéssel egy pillanat alatt teljesen lerombolhat mindent.

Ezeket komposztálás céljára megmentettük (közösségi komposztálóba kellenek a megfelelő rétegezéshez), de mi lesz a többi zöldzsákkal?

A minap tettünk egy jó kis néhány családos sétát Érden, a Szapáry-kastély (hűlt helyének) környékén, és ha már ott voltunk, felszedtük az utcákon, utcák mellett heverő szemetet. Ezáltal nemcsak tisztább lett pár utca (azóta eltelt két hét, visszajött a szemét?), hanem emberi „kultúránknak” e nyomaiból is újabb következtetéseket vonhattunk le. A nagy filozófiától egészen a hétköznapokig.

Blogunk nem feltétlenül (csak) azért született, mert osztani szeretnénk az észt, inkább beszámolunk arról, mit is teszünk, és hogyan próbálunk egyre több embert bevonni a fenntarthatóbb életvitelbe.

Aztán jött az járvány, és rendezvényzöldítő tevékenységünk háttérbe szorult. De amellett, hogy a műanyagmentes júliust (és persze a többi műanyagmentes hónapot) azóta is megüljük, a kukánk tartalma mégsem fogyatkozik. És hogy honnan az utánpótlás? Az utcai (játszótéri, erdei stb.) szemetelés lendülete nem tört meg az elmúlt idő alatt, mi pedig egyre nagyobb vehemenciával vetettük bele magunkat ezek összegyűjtésébe. Ahogy az utcai szemetesek tartalma, zömmel ezek is újrahasznosítható szemétből állnak, így azon vagyunk, hogy mindent a megfelelő feldolgozóhoz juttassunk.

Ha már magunkat pusztíthatjuk vele, legalább a természettel ne tehessük ezt! Sokfelé ágazó kérdés, hogy a gerillakukán miért pont ez a csomagolási kérdés jön fel ilyen határozott sürgetéssel, és ha már feljön, milyen más, nagyobb, átfogóbb kérdések megoldását segítheti. Pedig minden vonatkozása érdekes!

Mi sem mutatja jobban, hogy a fenntartható élet szervezését alulról kell kezdeni, mint az, hogy még ha megjelennek is felülről jövő zöld kezdeményezések, ezek általában annak tudhatók be, hogy nem volt elég keménykezű vezető, amelyik letörje ezeket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint amikor az intézkedések miatt hőzöngés támad, s a vezető válaszában nyoma sincs fenntarthatósági érveknek.

Innováció és technológia: sajátos angolsággal vidd haza egy ITM-rendezvényről. Zöld megfontolás lesz, vagy csak valami sóherség?

Aki akarja, meghallja, hogy nagyjából annyi fa elültetésére lenne szükség a túléléshez, ahányan vagyunk. Hogy miért pont ez húzhat ki minket a slamasztikából? Árnyék, vízvisszatartás, a szén-dioxid és egyéb légszennyezés megkötése, menedék az állatoknak ebben a kihalási folyamatban, amiben vagyunk: ezt minden fa tudja, és erre van most a legnagyobb szükségünk.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy új közösségi komposztálási forradalom indult Budapesten, mint a „komposztbarátok” szóra adott találati lista a fácsén. Ami, ugye, a közösségi neten megvan, az tényleg megvan, ami pedig nincs, az nincs. De félre a tréfával, a találati lista egy tudatos építkezés eredménye, amit a Főkert gondoz, és a sok komposztbarát-csoport mögött tényleg éppen készülő vagy már működő közösségi komposztálóhelyek vannak. Csatlakozzatok!

Van sok dolog az ábrán, amivel a természet évmilliók óta elbánik. Mostantól nem? Forrás: az egyik tematikus Facebook-csoport

Rögtön lelövöm a poént: arra, hogy a szemétkérdést magunkhoz minél közelebb oldjuk meg. Ha a kukás szemszögből nézzük, az emberiség története nem is szól másról, mint arról, hogy egyre távolabb tettük le a szemetünket: a barlang elé, majd a faluszélre, majd a városoktól távolabb levő lerakókra, és a mai csúcstechnológiás korban már arra a csodára is képesek vagyunk, hogy más kontinenseken „tüntetjük el” a szemetünket. Hiszen a szemét undorító, dobjuk át a kuka száján, azaz a csillagkapun, és meg van oldva; a „rendszer” majd kellően messzire szállítja el ahhoz, hogy soha többet ne kelljen látnunk.

Nem ezt várod egy parktól – pedig jobb mint valaha!