Végét járja a „vásárlásmentes december”. Kellett volna ehhez útmutatás? Szerencsémre a gyerekek bárányhimlője miatt szinte az egész hónapot szobafogságra voltam ítélve. Az a kevés idő, amit odakint töltöttem, fényesen bebizonyította, hogy mennyire nem jött ez össze másoknak; és azt is, mekkora szükség lett volna minderre.
Vásárlásmentesség
Tematikus hónapjaink kifejtése kapcsán már próbáltunk rámutatni, mennyire összefügg minden mindennel: például a bármelyik bevásárlóközpont közelében kérlelhetetlenül pöfögő autómassza, a rengeteg szeméttel járó felesleges áru, és a sebtében összevásárolt, nyilván túlevésre vagy kidobásra szánt élelmiszerek, az erdőnyi kivágott fenyőfa mind egy irányba mutatnak, mind egymástól elválaszthatatlan témái ezeknek a hónapoknak.
Maradva a vásárlásmentességnél, már a boltokba belépve is elmegy a kedvünk mindentől: a megszokott samponunkra rászereltek egy adagolófejet, ami miatt már nem vitt rá a lélek, hogy megvegyem, pedig ő még jól járt: volt olyan kézmosós flakon, ami egy népszerű rajzfilm zenéjét játssza hosszan, ha az ember kezet mos. Hova is lennénk enélkül a kiegészítő nélkül, ami miatt a csomagolás újrahasznosíthatatlan lesz?
Vagy ott van a fehérneműbolt, ahol igencsak résen kell lennem, hogy megelőzzem a csomagolást, de ha már beszédbe elegyedtünk az eladóval, elmondta, hogy a „vállfákat”, amikre a bugyikat szokták kitenni, a főnöke nem engedi a műanyagszemétbe dobni. Az első kérdés persze az, hogy vajon miért nem használják ezeket újra kidobás előtt, de a lényeg talán mégis az: mi a fenének egyáltalán vállfára tenni a bugyikat? Amikor egyik oldalról arra próbáljuk rávenni az embereket, hogy legalább a csomagolásról mondjanak le, addig a másik oldalon nőttön nő a feleslegesen eladásra szánt dolgok mennyisége.
Mi lett, hát, a karácsonnyal? A fa megvan, változatlan minőségű évek óta, de használjuk akkor is, amikor már nem lesz az. A tárgyi ajándékokat a felnőttek felé minimalizáltuk: színházjegy, egy-egy zsák pisztácia, és sok-sok szeretet. Mi, öregek tudjuk, hogy nem a tárgyak jelentik az örömet, a gyerekeket meg még nem lenne késő rászoktatni, hogy a karácsony nem azt jelenti, hogy ki sem látszunk az ételből-italból-játékból-kütyükből.
Persze, volt ajándék a gyerekeknek, amik között sokkal több használt cucc lett volna, ha lett volna időm utánajárni: a fő ajándék azonban egy vonatos utazás lett. Lesz. Azért a second-hand boltban is értetlenkedés fogadott: miért zavar az, ha valami új, talán az ára miatt? Mondtam, nem, tőlem ugyan lehet drágább is, ami idióta megszállottságnak tűnhet, de talán mégsem. Arra gondolok, hogy ma is a 15-20 éve vásárolt ruháimat hordom, mert még akkor is tartósabb darabokat bírtak gyártani, mint most. A 21. század még mindig a problémagyártások ideje: miért nem vagyunk ezek helyett inkább a megoldásokra vevők?
És közeledik az év vége, a számvetés ideje: mit értünk el idén? Mennyivel sikerült jobban az idei év, mint a tavalyi? Lássuk a mi mérlegünket:
- Az óvodában elkezdett komposzt szépen érik, gyarapszik, az iskolából is próbálunk összegyűjteni minden komposztálhatót.
- Minden közösségünkben „coming out”-oltunk: mi vagyunk azok, akik készek sündörögni a szemét körül, leszámolni az egyszer használatos tárgyakkal, és mindent a lehető legkörnyezettudatosabban intézni.
- Az idei iskolai rendezvényekről már nem csak úgy lenyúltuk a szemetet, hanem ki is tettünk szelektív hulladékgyűjtőket: persze nem újonnan vásárolt, hanem csomagolásokból visszamaradt vödröket és edényeket.
- Voltunk szemetet szedni, amit ezúttal szelektáltunk is.
- Ahol csak volt ráhatásunk, elértük, hogy nagy kiszerelésű újrahasznosított papírtermékeket (fénymásolópapírt, kéztörlőt, stb) szerezzenek be.
- A komposztot esővízzel, illetve a párátlanítóban felgyűlt, illetve a meleg víz kiengedéséig kifolyatott vízzel locsoljuk.
- Több fát ültettünk az általunk hozzáférhető kertekbe.
- Nem vettünk új mosogatógépet, hanem felújítottuk az alkatrészeket, amiket csak tudtunk, és kitaláltuk, hogy helyettesítjük, amit nem lehetett. Nem vettünk új párátlanítót, hanem a kertbe teregetünk, amikor csak lehet, és kölcsönkértünk egyet, akkorra, amikor már nem.
- Gyalog, illetve tömegközlekedéssel járunk, amikor csak lehet, és kezdjük felfedezni a biciklis útvonalakat is.
- Lényegesen kevesebb húst eszünk, vegán receptekkel is kísérletezünk, csomagolásmentes, hazai termékeket vásárolunk, amikor csak lehet.
- Ha sérült csomagolású, vagy kosárból a polcra visszatett hűtött terméket találunk, megvesszük, és megesszük, hiszen különben csak kidobnák.
- Az idei iskolai Mikulás már nem csupán műanyagmentes, hanem pálmaolajszegény is lett, és az édességeket maradéktextilekből összevarrt zsákocskákban kapták a gyerekek, amiket visszaszedünk, ha nem kell, és jövőre újra elővesszük.
- Idén már mindenkitől elfogadtam a használt gyerekruhákat, nem kell nekünk új. Az esetleges rongyokból vásárlásra való textilzsák, adventi naptár, vendégpapucs stb. készül.
- Leszoktunk a műanyagpalackos üdítőkről, maradt a visszaváltható üveges szörp, szódavíz. Leszoktunk az egyszerhasználatos higiéniai termékekről, moshatót használunk mindenből.
- Teljesen kiiktattuk a folpackot az életünkből.
- Nem csomagolunk: tankönyveket csak boltokból összeszedett használt nejlonba, ajándékot még abba sem.
- Beszélgetünk, beszélgetünk, beszélgetünk. Bepótoljuk azt a sok környezettel való nemtörődést, igyekeztünk kinyitni magunk és mások szemét arra, mit is teszünk, merrefelé is tartunk.
Elől a tavalyi óvodai komposzt (nem teljes átállással, ezért idén több lesz), hátul, a keretekben forog az idei
Szeretnénk továbblépni, mert ez még nem elég. És itt nem arra gondolunk, hogy nem minden vállalás 100%-os, hiszen a 80–90% is nagy eredmény. Egyik tematikus hónapnál sem az elbukott tökéletesség a cél, hanem a környezetünkre tett hatás átgondolása, és végül az, hogy számos területen kell még hasonló előrelépést tenni. Ez könnyű, és ha a legtöbb ember a legtöbb területen eléri a majdnem 100%-ot, az már jelentős része a megoldásnak (a másik rész a nagy rendszerek átállása: sokan kérdezik, hogy az egyén vagy a nagy rendszerek átállása-e a fontosabb, a sürgetőbb, de ez egy hamis felelősséghárítás, hiszen mindkettő kell, egyik nélkül sem lehetséges a fenntarthatóság).
Tapasztalatból tudjuk: sokkal nagyobb örömet okoz munkánk gyümölcse, mint bármilyen tárgyi ajándék. Nem a boldogságtól fosztjuk tehát meg magunkat: csak a szeméttől. Talán érdemes lenne ezt szem előtt tartani, annak méricskélése helyett, hogy mit tesznek, illetve nem tesznek mások az élhető jövőnk érdekében. Ez az életmódváltás nem hobbi, hanem kötelesség, addig is, amíg nem kapunk segítséget „felülről”, a nagy rendszerek felől: nehogy a segítség megérkeztekor mi váljunk kerékkötőjévé a szükséges változásoknak.